cé² (1B) l.

fn -1B (jelzőként is) (Zene)(írva: ritk)

’〈oktávonként változó hangmagassággal:〉 a mai törzshangsor első fokát képező hang, ill. az ezt jelölő hangjegy v. 〈hangszeren:〉 ennek megszólaltatási helye, eszköze, módja’ ❖ [az éneklő fülemüle] az alsó C-ig le-ereſzkedett (1789 Barczafalvi Szabó Dávid ford.–Miller 7448005, 182) | a mit jól meg kell jegyezni: mind a c, mind a cisz ugyanegy helyén vannak a vonalrendszernek (1867 Bartalus István 8030001, 2) | [az európai hangrendszer] történelmi fejlődés eredménye (a 17. század vége felé alakult ki végleg), neve: enharmonikus kromatikus hangrendszer s alapgondolata, hogy van egy főalaphangja (az u. n. egyvonalas c (c¹), az 1885-iki bécsi nemzetközi értekezlet megállapodása szerint 261 duplarezgésű) (1930 ZeneiLex. CD49) | kivágni a magas cé-t (1936 Márai Sándor 9421007, 94) | leülnénk tehát [a zongorához], leütnénk egy kétvonalas c-t, hallgatnánk hamisan csengő zengését (1991 Rentz Mátyás 2038028, 85).

a. (rendsz. összetételek előtagjaként) ’erre mint alaphangra épülő 〈hangsor, hangnem v. hangzat〉’ ❖ a’ C-fekv Hangjai között ez a’ két fél Hang vagyon, az E az F-hez, és a’ H, a’ C-hez (1802 Gáti István C1857, 87) | kemény C skála (1894 PallasLex. CD02) | a C-dur akkord (c e g) alapfekvésben van, ha legalul van a c (1913 RévaiNagyLex. C5703, 294) | két egymásba kapaszkodó tercfutam a -durban lefelé (1925 Harsányi Zsolt 9226002, 42) | Mozart c-moll miséjét (2000 Magyar Hírlap CD09).

b. (összetétel előtagjaként) ’〈ötvonalas kottaírásban:〉 a vonalrendszer élén álló, a hangjegyek magassági értékét e hang egyvonalas változatának elhelyezésével meghatározó 〈zenei kulcs〉’ ❖ Ezt a Kultsot [ti. az ún. régi diszkantkulcsot] mondják még C kultsnak is (1802 Gáti István C1857, 19) | A c-kulcs legfőbb, máig nélkülözhetetlen típusa az altkulcs (a 3. vonalon), mely a hegedű- és basszus-kulcs közötti intervallumot tölti be (brácsa, alt-puzón) (1930 ZeneiLex. CD49) | a c-kulcsnak b-jellel való kombinálása a XVI. századi hangjegyírás középkori öröksége (1990 Dobszay László 2004005, 425).

c. (összetételek előtagjaként) ’a kottaképnek megfelelő hangolású, nem transzponáló 〈fúvós hangszer〉’ ❖ C klarinét (1860 Vasárnapi Újság CD56) | A kürtök és trombiták hangolási változásainál is mindenkor a C-kürt és a C-trombita a transzponálás kiindulója (1925 RévaiNagyLex. C5714, 457) | Parasztok és pásztorok szóló hangszereként […] előfordul régebbi gyártású D-, sőt C-klarinét is (1980 NéprajziLex. CD47).

Vö. ÉrtSz. ; ÉKsz.

cé² lásd c²
c² főnév -1B (jelzőként is) (Zene)
1B (írva: ritk)
〈oktávonként változó hangmagassággal:〉 a mai törzshangsor első fokát képező hang, ill. az ezt jelölő hangjegy v. 〈hangszeren:〉 ennek megszólaltatási helye, eszköze, módja
[az éneklő fülemüle] az alsó C-ig le-ereſzkedett
(1789 Barczafalvi Szabó Dávid ford.Miller)
a mit jól meg kell jegyezni: mind a c, mind a cisz ugyanegy helyén vannak a vonalrendszernek
(1867 Bartalus István)
[az európai hangrendszer] történelmi fejlődés eredménye (a 17. század vége felé alakult ki végleg), neve: enharmonikus kromatikus hangrendszer s alapgondolata, hogy van egy főalaphangja (az u. n.úgynevezett egyvonalas c (c¹), az 1885-iki bécsi nemzetközi értekezlet megállapodása szerint 261 duplarezgésű)
(1930 ZeneiLex.)
kivágni a magas cé-t
(1936 Márai Sándor)
leülnénk tehát [a zongorához], leütnénk egy kétvonalas c-t, hallgatnánk hamisan csengő zengését
(1991 Rentz Mátyás)
a. (rendsz. összetételek előtagjaként)
erre mint alaphangra épülő 〈hangsor, hangnem v. hangzat〉
a’ C-fekv Hangjai között ez a’ két fél Hang vagyon, az E az F-hez, és a’ H, a’ C-hez
(1802 Gáti István)
kemény C skála
(1894 PallasLex.)
a C-dur akkord (c e g) alapfekvésben van, ha legalul van a c
(1913 RévaiNagyLex.)
két egymásba kapaszkodó tercfutam a -durban lefelé
(1925 Harsányi Zsolt)
Mozart c-moll miséjét
(2000 Magyar Hírlap)
b. (összetétel előtagjaként)
〈ötvonalas kottaírásban:〉 a vonalrendszer élén álló, a hangjegyek magassági értékét e hang egyvonalas változatának elhelyezésével meghatározó 〈zenei kulcs〉
Ezt a Kultsot [ti. az ún. régi diszkantkulcsot] mondják még C kultsnak is
(1802 Gáti István)
A c-kulcs legfőbb, máig nélkülözhetetlen típusa az altkulcs (a 3. vonalon), mely a hegedű- és basszus-kulcs közötti intervallumot tölti be (brácsa, alt-puzón)
(1930 ZeneiLex.)
a c-kulcsnak b-jellel való kombinálása a XVI. századi hangjegyírás középkori öröksége
(1990 Dobszay László)
c. (összetételek előtagjaként)
a kottaképnek megfelelő hangolású, nem transzponáló 〈fúvós hangszer〉
C klarinét
(1860 Vasárnapi Újság)
A kürtök és trombiták hangolási változásainál is mindenkor a C-kürt és a C-trombita a transzponálás kiindulója
(1925 RévaiNagyLex.)
Parasztok és pásztorok szóló hangszereként […] előfordul régebbi gyártású D-, sőt C-klarinét is
(1980 NéprajziLex.)
Vö. ÉrtSz. c²; ÉKsz. c²

Beállítások