e-zés¹ fn 4B (Nyelvt)

1. ’az a nyelvi jelenség, ill. rendszerszerű sajátosság, hogy vmely beszélőközösség (tagja) beszédében kizárólag nyílt e hangot használ, zárt ë-t nem’ ❖ Az ë hangzó tehát igenis lényeges része a mai magyar hangrendszernek s nem az ë megkülönböztetése a tájszólás, hanem a folytonos nyilt e-zés, ez a provinczializmus! (1887 Simonyi Zsigmond C5238, 360) | E-ző nyelvjárások divnak az északkeleti és királyhágóntuli nyelvjárásterületeken s ott az e-zés alkalmasint idegen hatás eredménye (1894 PallasLex. CD02) | Azok a beszélők, akik egyébként következetesen ejtik a zárt ë hangot, időnként át-átváltanak a szerintük köznyelviesebb ö-zésre (és nem a nyílt e-zésre!) (1997 Magyar nyelv és irodalom CD13).

2. ’az a nyelvi jelenség, ill. rendszerszerű sajátosság, hogy vmely nyelvi közösség (tagja) bizonyos szavakban, amelyekben vmely nyelvváltozatban ajakkerekítéses ö hangot ejtenek, annak ajakréses párját használja’ ❖ Ha Ady nyelvének jellemző ismertetőjegyeit keressük, hangtani vonatkozásban elsősorban nyelvjárásának egyik fő jellegzetessége, az e-zés tűnik szembe. Kikeresve munkáiból azokat a szavakat, amelyeknek e-ző és ö-ző változata egyaránt használatos a köznyelvben, azt találjuk, hogy nála természetesen az e-ző alakok az uralkodók (1957 Kovalovszky Miklós C5897, 354) | [Csokonai] tiszai születése ellenére a „sipító” ly-vel szemben a „kellemetes l”, a monotoniát okozó tiszai e-zéssel szemben az ö-zés mellett állt ki (1976 Szilágyi Ferenc² C6027, 427) | [a Szilágyságban] az ö ~ e-t váltakoztató szavakban erős e-zés tapasztalható (2002 Hegedűs Andrea C7182, 360).

Vö. ÉrtSz.; ÉKsz.

e-zés¹ főnév 4B (Nyelvt)
1.
az a nyelvi jelenség, ill. rendszerszerű sajátosság, hogy vmely beszélőközösség (tagja) beszédében kizárólag nyílt e hangot használ, zárt ë-t nem
Az ë hangzó tehát igenis lényeges része a mai magyar hangrendszernek s nem az ë megkülönböztetése a tájszólás, hanem a folytonos nyilt e-zés, ez a provinczializmus!
(1887 Simonyi Zsigmond)
E-ző nyelvjárások divnak az északkeleti és királyhágóntuli nyelvjárásterületeken s ott az e-zés alkalmasint idegen hatás eredménye
(1894 PallasLex.)
Azok a beszélők, akik egyébként következetesen ejtik a zárt ë hangot, időnként át-átváltanak a szerintük köznyelviesebb ö-zésre (és nem a nyílt e-zésre!)
(1997 Magyar nyelv és irodalom)
2.
az a nyelvi jelenség, ill. rendszerszerű sajátosság, hogy vmely nyelvi közösség (tagja) bizonyos szavakban, amelyekben vmely nyelvváltozatban ajakkerekítéses ö hangot ejtenek, annak ajakréses párját használja
Ha Ady nyelvének jellemző ismertetőjegyeit keressük, hangtani vonatkozásban elsősorban nyelvjárásának egyik fő jellegzetessége, az e-zés tűnik szembe. Kikeresve munkáiból azokat a szavakat, amelyeknek e-ző és ö-ző változata egyaránt használatos a köznyelvben, azt találjuk, hogy nála természetesen az e-ző alakok az uralkodók
(1957 Kovalovszky Miklós)
[Csokonai] tiszai születése ellenére a „sipító” ly-vel szemben a „kellemetes l”, a monotoniát okozó tiszai e-zéssel szemben az ö-zés mellett állt ki
(1976 Szilágyi Ferenc²)
[a Szilágyságban] az ö ~ e-t váltakoztató szavakban erős e-zés tapasztalható
(2002 Hegedűs Andrea)
Vö. ÉrtSz.; ÉKsz.

Beállítások