aluvó (1A) l. alvó

alvó fn 1Aaluvó (rég)

1. ’az a személy v. állat, aki v. ami (éppen) az alvás állapotában van’ ❖ mint az alvó, esésére felijedvén, nézem (1816–1818 Katona József 8226020, 29) | Alvótul, habár óriás is, senki sem fél (1848 Kossuth Hírlapja C0235, 13) | A hajnal első sugara fölkelté az aluvókat (1857 Jókai Mór C2255, 139) | Gyár-marta, szép, sovány, bús alvó, Melle horpadt, válla kiáll (1909 Ady Endre C0536, 293) | egy réti virágocska addig csiklandozza az alvó arcát, amíg az kedvese hajával álmodik (1919 Krúdy Gyula C2845, 10) | Húzd ki az ágyából az alvót! (1974 Dobozy Imre 9110001, 50).

1a. (jelzővel együtt) ’〈az olyan ember megnevezésére, aki jellemzően vhogyan v. vmennyit szokott aludni〉’ ❖ az Aſzſzonyok a’ Férjfiakkal nem éſznek, ſzép idöben kün a’ páſinton, egyébkor a’ kunyhojok ſzénás pádimentomán ebédelnek, nagy ehetk, és nagy alvók (1793 Benkő Ferenc 7036018, 19) | Máskor olyan jó alvó voltál, szegény csikósbojtár, amint a fejedet letetted a nyeregre, mindjárt elaludtál: most meg csak így nézed a sötétkék eget, s szólítgatod a csillagokat, ahogy megtanított a neveikre a vén körösztapád (1893 Jókai Mór CD18) | Ja, kérem, én nagyon rossz alvó vagyok, gyakran álmodom oroszlánokról (1947 Vas István 9760023, 38) | Soha nem voltam jó alvó, régen a férjem adott porokat, riadozva aludtam (1969 Márai Sándor 9421004, 139) | Mindig rossz alvó voltam, a legkisebb neszre fel szoktam riadni (1981 Dénes Tibor 9812002, 67).

2. (rég) ’hálószoba’ ❖ ő nagyságát a’ csatlósnak kelle alvójába bevezetni (1831 e. Kazinczy Ferenc C2520, 322) | Halk léptekkel csúszott Amália alvójába (1833 Szalay László C3807, 50) | A komornyik szobáján tul voltak az inasok alvói (1880 Jókai Mór C2301, 259).

Ö: hét~.

ÖE: ~ágy, ~alkalmatosság, ~bimbó, ~bőr, ~bunda, ~dolmány, ~hajlék, ~ház, ~helyiség, ~ing, ~kamara, ~kamra, ~képtelen, ~kocsi, ~kórság, ~köntös, ~köpönyeg, ~lebeny, ~nadrág, ~óra, ~pad, ~párna, ~pénz, ~por, ~szék, ~szem, ~szemzés, ~szer, ~társ.

Sz: alvós.

Vö. CzF. aluvó; ÉrtSz.; SzólKm.; ÉKsz.; SzT.; ÚMTsz.

aluvó lásd alvó
alvó főnév 1A
aluvó 1A (rég)
1.
az a személy v. állat, aki v. ami (éppen) az alvás állapotában van
mint az alvó, esésére felijedvén, nézem
(1816–1818 Katona József)
Alvótul, habár óriás is, senki sem fél
(1848 Kossuth Hírlapja)
A hajnal első sugara fölkelté az aluvókat
(1857 Jókai Mór)
Gyár-marta, szép, sovány, bús alvó, Melle horpadt, válla kiáll
(1909 Ady Endre)
egy réti virágocska addig csiklandozza az alvó arcát, amíg az kedvese hajával álmodik
(1919 Krúdy Gyula)
Húzd ki az ágyából az alvót!
(1974 Dobozy Imre)
1a. (jelzővel együtt)
〈az olyan ember megnevezésére, aki jellemzően vhogyan v. vmennyit szokott aludni〉
az Aſzſzonyok a’ Férjfiakkal nem éſznek, ſzép idöben kün a’ páſinton, egyébkor a’ kunyhojok ſzénás pádimentomán ebédelnek, nagy ehetk, és nagy alvók
(1793 Benkő Ferenc)
Máskor olyan jó alvó voltál, szegény csikósbojtár, amint a fejedet letetted a nyeregre, mindjárt elaludtál: most meg csak így nézed a sötétkék eget, s szólítgatod a csillagokat, ahogy megtanított a neveikre a vén körösztapád
(1893 Jókai Mór)
Ja, kérem, én nagyon rossz alvó vagyok, gyakran álmodom oroszlánokról
(1947 Vas István)
Soha nem voltam jó alvó, régen a férjem adott porokat, riadozva aludtam
(1969 Márai Sándor)
Mindig rossz alvó voltam, a legkisebb neszre fel szoktam riadni
(1981 Dénes Tibor)
2. (rég)
ő nagyságát a’ csatlósnak kelle alvójába bevezetni
(1831 e. Kazinczy Ferenc)
Halk léptekkel csúszott Amália alvójába
(1833 Szalay László)
A komornyik szobáján tul voltak az inasok alvói
(1880 Jókai Mór)
Ö: hétalvó
ÖE: alvóágy, alvóalkalmatosság, alvóbimbó, alvóbőr, alvóbunda, alvódolmány, alvóhajlék, alvóház, alvóhelyiség, alvóing, alvókamara, alvókamra, alvóképtelen, alvókocsi, alvókórság, alvóköntös, alvóköpönyeg, alvólebeny, alvónadrág, alvóóra, alvópad, alvópárna, alvópénz, alvópor, alvószék, alvószem, alvószemzés, alvószer, alvótárs
Sz: alvós
Vö. CzF. aluvó; ÉrtSz.; SzólKm.; ÉKsz.; SzT.; ÚMTsz.

Beállítások