aszkéta fn 6A

1. (Vall)(szélsőségesen) önsanyargató, önmegtartóztató, a világi élettől visszavonult, idejét elmélkedésre fordító (egyházi) személy, kül. férfi’ ❖ Talátattak […] a’ régi Asceták […] közül-is hoszszú életüek (1792 Mátyus István C3071, 657) | Az a sziklaoduba száműzött asceta […] vakmerő álmokat virrasztott meg élő valósággá (1886 Jókai Mór C2312, 154) | Az élet, az Isten, e nagy misztérium megkövetelte papjaitól, hogy érette mindenről lemondjanak. Ez szülte a középkor aszkétáit, remetéit, barátait, flagellánsait (1906 Juhász Gyula¹ 9284832, 86) | A tiszta és szemérmes fiúcska arca égett a sötétben, amint bűnére gondolt, s újra húsába nyomta a gombostűt, gyötörve magát, mint az aszkéták, nehogy megint elfogja a rossz vágy (1927 Babits Mihály C0698, 299) | Abélard komolyan fogta fel szerzetességét, s szigorú erkölcsű aszkéta lett (1978 Kulcsár Zsuzsanna 1087001, 133).

2. (túlzottan) fegyelmezett, visszafogott, mértékletes és puritán ember’ ❖ kell vele találkoznia valahol, hacsak ez ifjú nem aszkéta vagy puritán, hogy kerülje azon köröket, mikben ő meg szokott fordulni (1853 Jókai Mór CD18) | A magyar író legyen aszkéta. Az ember annyit bír ki, amennyire fiatal korában elkészült (1939 Németh László² 9485032, 92) | Aszkéta és határtalanul indulatos: kést üt az egyik társába. Betegnek mondják, hát embertelen önfegyelemmel edzi magát. Évekig padlón hál, tárt ablaknál télen-nyáron, párna és takaró nélkül; koplal és kigombolt nyakkal jár (1943 Juhász Géza¹ 9283005, 31).

2a. (jelzőként) ’olyan 〈személy〉, aki puritán, önmegtagadó életet él’ ❖ [Nelson] sápadt arczával … ugy nézett ki, mint valami aszkéta káplán (1898 Pekár Gyula C3459, 168) | Cassiodor, Theodorik hatalmas, aszkéta minisztere (1903 Prohászka Ottokár 1125022, 112) | nem élte az aszkéta özvegy életét (1930 Schöpflin Aladár CD10) | [Nagy Imre] különbözött a Moszkvából hazatért vezetőktől, az olvasott, de machiavellista Rákositól, az aszkéta Gerőtől, az intellektuális inkvizítor Révaitól vagy éppen Farkas Mihálytól. „Emberarcú” volt (1996 Magyar Hírlap CD09).

2b. (jelzőként) ’ilyen személyre jellemző 〈élet(mód), megnyilvánulás stb.〉’ ❖ [a beszéd keveréke volt] a nemes emberi jószívűségnek, az aszkéta egyszerűségnek s a nagyúri fel sem vevésnek (1867 Jókai Mór CD18) | aszkéta szigorát (1899 Horváth Cyrill² 8580001, 66) | [Király Elemér] aszkéta életet élt s olyan szorgalommal tanult, hogy ez sokszor letiporta testét (1931 Szabó Dezső 9623013, 115) | az aszkéta fegyelem és kínzó önkívület lebegett előtte példaként (1939 Sőtér István 9613005, 44).

3. (birtokszóként) ’vmely érzés v. tevékenység iránt szélsőségesen elkötelezett személy, vminek a megszállottja’ ❖ a szerelem aszkétája (1921 Fülep Lajos CD10) | a munka aszkétája (1924 Surányi Miklós CD10) | [Kőrösi Csoma Sándor] a kaland aszkétája volt, aki sohasem írt az élet megpróbáltatásairól (1997 Magyar Hírlap CD09).

ÖE: ~arc, ~arcú.

Sz: aszkétai, aszkétaság.

Vö. ÉrtSz.; TESz.; ÉKsz.; IdSz.

aszkéta főnév 6A
1. (Vall)
(szélsőségesen) önsanyargató, önmegtartóztató, a világi élettől visszavonult, idejét elmélkedésre fordító (egyházi) személy, kül. férfi
Talátattak […] a’ régi Asceták […] közül-is hoszszú életüek
(1792 Mátyus István)
Az a sziklaoduba száműzött asceta […] vakmerő álmokat virrasztott meg élő valósággá
(1886 Jókai Mór)
Az élet, az Isten, e nagy misztérium megkövetelte papjaitól, hogy érette mindenről lemondjanak. Ez szülte a középkor aszkétáit, remetéit, barátait, flagellánsait
(1906 Juhász Gyula¹)
A tiszta és szemérmes fiúcska arca égett a sötétben, amint bűnére gondolt, s újra húsába nyomta a gombostűt, gyötörve magát, mint az aszkéták, nehogy megint elfogja a rossz vágy
(1927 Babits Mihály)
Abélard komolyan fogta fel szerzetességét, s szigorú erkölcsű aszkéta lett
(1978 Kulcsár Zsuzsanna)
2.
(túlzottan) fegyelmezett, visszafogott, mértékletes és puritán ember
kell vele találkoznia valahol, hacsak ez ifjú nem aszkéta vagy puritán, hogy kerülje azon köröket, mikben ő meg szokott fordulni
(1853 Jókai Mór)
A magyar író legyen aszkéta. Az ember annyit bír ki, amennyire fiatal korában elkészült
(1939 Németh László²)
Aszkéta és határtalanul indulatos: kést üt az egyik társába. Betegnek mondják, hát embertelen önfegyelemmel edzi magát. Évekig padlón hál, tárt ablaknál télen-nyáron, párna és takaró nélkül; koplal és kigombolt nyakkal jár
(1943 Juhász Géza¹)
2a. (jelzőként)
olyan 〈személy〉, aki puritán, önmegtagadó életet él
[Nelson] sápadt arczával … ugy nézett ki, mint valami aszkéta káplán
(1898 Pekár Gyula)
Cassiodor, Theodorik hatalmas, aszkéta minisztere
(1903 Prohászka Ottokár)
nem élte az aszkéta özvegy életét
(1930 Schöpflin Aladár)
[Nagy Imre] különbözött a Moszkvából hazatért vezetőktől, az olvasott, de machiavellista Rákositól, az aszkéta Gerőtől, az intellektuális inkvizítor Révaitól vagy éppen Farkas Mihálytól. „Emberarcú” volt
(1996 Magyar Hírlap)
2b. (jelzőként)
ilyen személyre jellemző 〈élet(mód), megnyilvánulás stb.〉
[a beszéd keveréke volt] a nemes emberi jószívűségnek, az aszkéta egyszerűségnek s a nagyúri fel sem vevésnek
(1867 Jókai Mór)
aszkéta szigorát
(1899 Horváth Cyrill²)
[Király Elemér] aszkéta életet élt s olyan szorgalommal tanult, hogy ez sokszor letiporta testét
(1931 Szabó Dezső)
az aszkéta fegyelem és kínzó önkívület lebegett előtte példaként
(1939 Sőtér István)
3. (birtokszóként)
vmely érzés v. tevékenység iránt szélsőségesen elkötelezett személy, vminek a megszállottja
a szerelem aszkétája
(1921 Fülep Lajos)
a munka aszkétája
(1924 Surányi Miklós)
[Kőrösi Csoma Sándor] a kaland aszkétája volt, aki sohasem írt az élet megpróbáltatásairól
(1997 Magyar Hírlap)
ÖE: aszkétaarc, aszkétaarcú
Sz: aszkétai, aszkétaság
Vö. ÉrtSz.; TESz.; ÉKsz.; IdSz.

Beállítások