elfúl tn ige 1a1
’〈ember, állat kül. testi megerőltetéstől, erős felindultságtól〉 nem jutva elég levegőhöz nehezen, akadozva lélegzik’ ❖ Csak egy kis tűredelmet! csak hogy igazán lélekzetet vehessek, mindent elbeszélek. Ugy elfúltam (1833 Vörösmarty Mihály C4536, 60) | Elfulva mindenik már, nem bőg csak nyöszörög [a bika] (1846 Tompa Mihály 8484078, 54) | Mihályban borzasztóan feldühödött a harag. Úgy elfúlt, hogy még szólani sem birt (1915 Móricz Zsigmond C3225, 94) | Menjen innen, mondta az asszony később elfúlva (2000 Magyar Hírlap CD09).
a. ’〈lélegzet, hang, szó stb. kül. erőlködés, erős felindultság miatt〉 elakad v. akadozni kezd’ ❖ Bámult a hős; s elfúlt a szó És lélekzet torkában (1836 Kisfaludy Sándor CD01) | szinte elfúlt a lélegzete, amint az utcaajtó kilincséhez nyúlt (1860 Jókai Mór CD18) | Hacsak már látlak, elalélok, Torkomon a szavak elfulnak (1910 Ady Endre CD0802) | Keszei úr hangja remeg, elfúl (2000 Magyar Hírlap CD09).
b. (irod) ’〈torok, mell, szív stb.〉 levegő hiányának következtében mozgásában megakad’ ❖ a’ ſzívem már el-fúl (1772 Bessenyei György¹ C1076, 124) | minden kebel elfúl, Minden fül a kürtszót lesi már, innen, túl (1863–1879 Arany János CD01) | a torka elfúlt a hirteleni vérlobbanástól (1922 Móricz Zsigmond 9462003, 177).
c. (rég) ’〈elme〉 működésében elakad’ ❖ A rekedt Elme ha oktattatik, el indúl képzelödni, álmodozik, erölteti magát, de onnön maga tévelygéſei alat, tſak el fúl (1779 Bessenyei György¹ C1082, 11) | A vadember a képzéstől és az indulatoktól úgy elragadtatik, hogy eszének már zsengéjében el kell fúlni (1815 k. Verseghy Ferenc 7373014, 100).
d. (rég v. nyj) ’megfullad (vmiben), ill. belefullad vmibe vki’ ❖ Midön e’ nyavalya [ti. a tüdőgyulladás] igen el-hatalmazot, a’ beteg hanyattá ſemmiképen nem fekhetik, hanem hogy el ne fúljon ſzüntelen fel ülni kénſzeriti (1772 Marikovszky Márton ford.–Tissot C3033, 66) | A’ vizi hartznak tsak é lett vége, hogy a’ Törökök el-ſüjjedeztek hajostúl, honnan ſokan eléb’ ki-ſzökdösvén, el-fúltak (1778 Bessenyei György¹ C1094, 69) | száz meg száz ember fult el [az árvízben] (1857 Széchenyi István CD1501).
e. (rég, átv is) ’〈láng, tűz〉 levegő hiányában elfojtódik, kialszik’ ❖ Az erötelenül, és bután ſzármazot Elme, oly mint a magát vizzel tele ivot reves fa; ha ezt égetni akarod, s’ tüzet vetel alá, tſak ſiſterékel, keſerü füſtöt tſinál, de a maga nyers göze alat mindenkor el fúlván, lángokat nem vethet (1779 Bessenyei György¹ C1082, 11) | ismét Kigyulladt az elfult jókedv (1863 Jókai Mór C2274, 91) | Látni már a szárnyékbul egy darabot. Azt a sarkot, ahol a vigályos nádfalon átszivárog a főzőtűz el-elfúló, föl-föléledő lángja (1898 Móra István C3208, 142).
f. (kissé rég) ’(mértékében, erejében) csökken(, és megszűnik) vmi’ ❖ Vérem ébrenttebben Szkdétsel mellyemben, Gondom el-fúl! Fel-éleſzt ez a’ nap, artzám vídúl (1788 Orpheus C1505, 266) | Elfúltak lelkem működő erői, Vérem szivemben elfagyott, s vonagló Haldoklásban tüntek le napjaim (1840 Ney Ferenc 8335001, 19) | senki sem hosszabbítja [...] a lármát, a zúgolódás így aztán lassankint elfúl magába (1860 Jókai Mór CD18) | a közöny csöndjében elfúló taps (1910 Soproni Szemle CD52).
g. (Bánya) ’〈bánya〉 vízzel megtelve használhatatlanná válik’ ❖ Elful, elfulad a bánya, melybe több viz tódul, mint amennyit belőle kihuzni lehet (1894 PallasLex. CD02).
Vö. CzF.; ÉrtSz.; ÉKsz.; ÚMTsz.