é¹ fn -1B (jelzőként is)

1. ’középső nyelvállású, elöl képzett, ajakkerekítés nélküli hosszú magánhangzó’ ❖ A’ Tiſzántúl való kerletben, kivált Debreczenben és annak vidékiben a’ Köznépnek Szó ejtéſe az, hogy a’ hozú é helyett í-t ejtenek, mint: egíſsíg, bíkesíg, szíp, níp ’s a’ t. ezek helyett: egéſség, békeség, szép, nép. Máſok iſmét kivált Erdélynek némelly réſzeiben ezen hozú í helyett is é-t ejtenek. p. o. Kéván, teként, kénál, kénoz, áhét, búſét, tanét, ujét, kéſzét, ’s a’ t. ezek helyett kiván, tekint, kínál, kínoz, satb. (1790 Főldi János 7112023, 64) | A nagy-kun erősen és sok helyt í-vé hegyesíti az é-t […] (Fílegyháza népe íles ellenkezísbe jött) (1891 Az Osztrák–Magyar Monarchia CD21) | Nyelvünk változatossági követelményét szolgálta a háromféle e-hang: e (nyilt rövid), ë (zárt rövid) é (zárt hosszú) (1937 Bóka László 2045036, 86) | A szóvégi á, é, í hangok az Árpád-kor végére megrövidültek: a (ȧ), ë, i lett belőlük; toldalékok előtt azonban az á és az é megőrizte az eredetibb időtartamát: fá-t : fa; eké-k : eke; adná-l : adna; kérné-l : kérne (1997 Magyar nyelv és irodalom CD13).

2. ’az ezt jelölő írásjegy (é, É)’ ❖ Hoſzſzú vagy ékezett egygy magánhangzók, úgy mint: á, é, í, ó, ú, , , mellyek hoſzſzaſan ’s húzva mondatnakki (1779 Révai Miklós 7283025, 23) | Nem elég é vallyon hogy a’ gyermek az n bett az u bettl, a’ k-t a’ h-tól a’ c-t az é-tl megkülömböztetni tudja? (1789 Kazinczy Ferenc 7163060, 16) | [Goethe életművében] mindennek végső célja és értelme az élet – nem az elvont Élet nagy É-vel, hanem magának a költőnek konkrét és egészen egyéni élete (1932 Babits Mihály CD10) | a [17. századi] kézirat nehezen olvasható, mert szerzője […] a betűket zavaróan cifrázza, az e, é betűket csak ponttal vagy rövid vonással jelöli (1962 Kovácsics Sándor CD52).

Vö. CzF.; ÉrtSz.; SzólKm.; ÉKsz.

é¹ főnév -1B (jelzőként is)
1.
középső nyelvállású, elöl képzett, ajakkerekítés nélküli hosszú magánhangzó
A’ Tiſzántúl való kerletben, kivált Debreczenben és annak vidékiben a’ Köznépnek Szó ejtéſe az, hogy a’ hozú é helyett í-t ejtenek, mint: egíſsíg, bíkesíg, szíp, níp ’s a’ t.s a többi ezek helyett: egéſség, békeség, szép, nép. Máſok iſmét kivált Erdélynek némelly réſzeiben ezen hozú í helyett is é-t ejtenek. p. o.példának okáért Kéván, teként, kénál, kénoz, áhét, búſét, tanét, ujét, kéſzét, ’s a’ t.s a többi ezek helyett kiván, tekint, kínál, kínoz, satb.s a többi
(1790 Főldi János)
A nagy-kun erősen és sok helyt í-vé hegyesíti az é-t […] (Fílegyháza népe íles ellenkezísbe jött)
(1891 Az Osztrák–Magyar Monarchia)
Nyelvünk változatossági követelményét szolgálta a háromféle e-hang: e (nyilt rövid), ë (zárt rövid) é (zárt hosszú)
(1937 Bóka László)
A szóvégi á, é, í hangok az Árpád-kor végére megrövidültek: a (ȧ), ë, i lett belőlük; toldalékok előtt azonban az á és az é megőrizte az eredetibb időtartamát: fá-t : fa; eké-k : eke; adná-l : adna; kérné-l : kérne
(1997 Magyar nyelv és irodalom)
2.
az ezt jelölő írásjegy (é, É)
Hoſzſzú vagy ékezett egygy magánhangzók, úgy mint: á, é, í, ó, ú, , , mellyek hoſzſzaſan ’s húzva mondatnakki
(1779 Révai Miklós)
Nem elég é vallyon hogy a’ gyermek az n bett az u bettl, a’ k-t a’ h-tól a’ c-t az é-tl megkülömböztetni tudja?
(1789 Kazinczy Ferenc)
[Goethe életművében] mindennek végső célja és értelme az élet – nem az elvont Élet nagy É-vel, hanem magának a költőnek konkrét és egészen egyéni élete
(1932 Babits Mihály)
a [17. századi] kézirat nehezen olvasható, mert szerzője […] a betűket zavaróan cifrázza, az e, é betűket csak ponttal vagy rövid vonással jelöli
(1962 Kovácsics Sándor)
Vö. CzF.; ÉrtSz.; SzólKm.; ÉKsz.

Beállítások