fn -1B (jelzőként is) (Zene)(írva: ritk)

’〈oktávonként változó hangmagassággal:〉 a mai törzshangsor ötödik hangja, ill. az ezt jelölő hangjegy v. 〈hangszeren:〉 ennek megszólaltatási helye, eszköze, módja’ ❖ C, D, E, F, G, A, H, ezen f hangok vagynak a’ C-bet Oktávájában (1802 Gáthy István C1857, 87) | [A tilinkó] hangterjedelme tökéletesített alakban két és fél nyolcad az egyvonásos D-től a háromvonásos magas G-ig (1897 PallasLex. CD02) | Édesen nyíltak el a hangok s csodálatosan hozzájuk illett az öreg zongora, amelyen egy már negyedórája nem akart szólani s most egyszerre új életre riadt... (1911 Móricz Zsigmond C3220, 112) | Kuki külön áthúzta az á-húrt meg a dé-húrt meg a gé-t, a végin az é-húrt többször is egymásután. […] No aztán odahajtotta a fejét a hegedűre és rándított magának egy cifra ábrándot próbára (1934 Szép Ernő C3970, 33) | A pentaton motívum hangsora – f’–g’–b’–c” – hangközarányaiban szimmetrikus (2015 Riskó Kata 3445005, 78).

a. (rendsz. összetételek előtagjaként) ’erre a hangra mint alaphangra épülő 〈hangsor, hangnem v. hangzat〉’ ❖ G dur (1802 Gáthy István C1857, 88) | G. skála az összhang alapja, lányka (1866 Lévay József ford.–Shakespeare CD11) | kemény C, kemény F, kemény G, lágy D, lágy E, lágy A, s végre szükitett H, hármas öszhangzatok (1867 Bartalus István 8030003, 21) | lágy zengésű hárfa g-moll akkordja (1958 Pákolitz István 9506001, 61) | A moll hangnemű kompozíciók nagy része még a késői barokkban – beleértve J. S. Bach műveit – sem tartalmaz előjegyzést, ha d-mollban van, vagy csak egy bét, ha g-mollban (2014 Komlós Katalin 3445004, 395).

b. (összetételek előtagjaként) ’〈ötvonalas kottaírásban:〉 a vonalrendszer élén álló, a hangjegyek magassági értékét az egyvonalas g hang elhelyezésével meghatározó 〈zenei kulcs〉’ ❖ A’ máſodik Újj Diskánt Kults […] az alsó máſodik Lineát, mellyre fel-horgad, téſzi g-vé, és így az ollyan Lajtorjának, mellynek eltte ezen Kults van, leg-alsó Lineája nem c, hanem é, azután f, g, a, h, ’s a’ t. Ezt a’ Kultsot nevezik még másképpen G-Kultsnak, Hegedü vagy Violin Kulcsnak-is. Minthogy a’ Hegedre való Kóták mind ezen vagynak (1802 Gáthy István C1857, 19) | G-kulcs az összes zenészeti kulcsok közt a leggyakrabban használt s a legelterjedtebb (1894 PallasLex. CD02) | Az f és c betűket hangmagasságjelző funkcióval már a 10–11. században alkalmazzák a vonalrendszeren […]; az f vonalát vörös, a c-ét sárga színnel jelölik. Az un. hegedűkulcs (g-kulcs) a 13. században tűnik fel s használata a 15–16. században lesz általánosabbá; a 17–18. században („francia hegedűkulcs” néven) sűrűn szerepel az első vonalon is (1930 ZeneiLex. CD49) | A kulcsrakás a töredék oldalain annyiban egységes, hogy ugyanazt az elvet követi minden notátor: szükség szerint egy vagy két betűkulcsot jelöl (legtöbbször c és f, de a zenei anyag olykor g kulcsot is megkívánhat), s ha több kulcs van, azokat egymástól kvintenként helyezi el (1997 Körmendy Kinga et al. CD40).

c. (összetételek előtagjaként) ’ilyen alaphangú 〈fúvós hangszer〉, amely szólamát transzponálva, a kottában lejegyzett hangmagasságnál kvinttel magasabban v. kvarttal mélyebben szólaltatja meg’ ❖ a különféle hangolásu (C. B. A. Es. F. G.) klarinét (1894 PallasLex. CD02) | az A-kürt kisterccel, a G-kürt quarttal, az F-kürt quinttel, az Esz-kürt nagy szexttel, a D-kürt szeptimával, a C-kürt oktávával mélyebben szól kiirt szólamánál (1930 ZeneiLex. CD49) | g, G: […]. – Transzponáló hangszereknél a hangolás jelzése (pl. G-trombita, G-kürt, G-fuvola) (1999 MagyarNagyLex. C5821, 403).

Vö. ÉrtSz. g²; ÉKsz. g²

g² főnév -1B (jelzőként is) (Zene)
1B (írva: ritk)
〈oktávonként változó hangmagassággal:〉 a mai törzshangsor ötödik hangja, ill. az ezt jelölő hangjegy v. 〈hangszeren:〉 ennek megszólaltatási helye, eszköze, módja
C, D, E, F, G, A, H, ezen f hangok vagynak a’ C-bet Oktávájában
(1802 Gáthy István)
[A tilinkó] hangterjedelme tökéletesített alakban két és fél nyolcad az egyvonásos D-től a háromvonásos magas G-ig
(1897 PallasLex.)
Édesen nyíltak el a hangok s csodálatosan hozzájuk illett az öreg zongora, amelyen egy már negyedórája nem akart szólani s most egyszerre új életre riadt...
(1911 Móricz Zsigmond)
Kuki külön áthúzta az á-húrt meg a dé-húrt meg a gé-t, a végin az é-húrt többször is egymásután. […] No aztán odahajtotta a fejét a hegedűre és rándított magának egy cifra ábrándot próbára
(1934 Szép Ernő)
A pentaton motívum hangsora – f’–g’–b’–c” – hangközarányaiban szimmetrikus
(2015 Riskó Kata)
a. (rendsz. összetételek előtagjaként)
erre a hangra mint alaphangra épülő 〈hangsor, hangnem v. hangzat〉
G dur
(1802 Gáthy István)
G. skála az összhang alapja, lányka
(1866 Lévay József ford.Shakespeare)
kemény C, kemény F, kemény G, lágy D, lágy E, lágy A, s végre szükitett H, hármas öszhangzatok
(1867 Bartalus István)
lágy zengésű hárfa g-moll akkordja
(1958 Pákolitz István)
A moll hangnemű kompozíciók nagy része még a késői barokkban – beleértve J. S. Bach műveit – sem tartalmaz előjegyzést, ha d-mollban van, vagy csak egy bét, ha g-mollban
(2014 Komlós Katalin)
b. (összetételek előtagjaként)
〈ötvonalas kottaírásban:〉 a vonalrendszer élén álló, a hangjegyek magassági értékét az egyvonalas g hang elhelyezésével meghatározó 〈zenei kulcs〉
A’ máſodik Újj Diskánt Kults […] az alsó máſodik Lineát, mellyre fel-horgad, téſzi g-vé, és így az ollyan Lajtorjának, mellynek eltte ezen Kults van, leg-alsó Lineája nem c, hanem é, azután f, g, a, h, ’s a’ t.s a többi Ezt a’ Kultsot nevezik még másképpen G-Kultsnak, Hegedü vagy Violin Kulcsnak-is. Minthogy a’ Hegedre való Kóták mind ezen vagynak
(1802 Gáthy István)
G-kulcs az összes zenészeti kulcsok közt a leggyakrabban használt s a legelterjedtebb
(1894 PallasLex.)
Az f és c betűket hangmagasságjelző funkcióval már a 10–11. században alkalmazzák a vonalrendszeren […]; az f vonalát vörös, a c-ét sárga színnel jelölik. Az un.úgynevezett hegedűkulcs (g-kulcs) a 13. században tűnik fel s használata a 15–16. században lesz általánosabbá; a 17–18. században („francia hegedűkulcs” néven) sűrűn szerepel az első vonalon is
(1930 ZeneiLex.)
A kulcsrakás a töredék oldalain annyiban egységes, hogy ugyanazt az elvet követi minden notátor: szükség szerint egy vagy két betűkulcsot jelöl (legtöbbször c és f, de a zenei anyag olykor g kulcsot is megkívánhat), s ha több kulcs van, azokat egymástól kvintenként helyezi el
(1997 Körmendy Kinga et al.)
c. (összetételek előtagjaként)
ilyen alaphangú 〈fúvós hangszer〉, amely szólamát transzponálva, a kottában lejegyzett hangmagasságnál kvinttel magasabban v. kvarttal mélyebben szólaltatja meg
a különféle hangolásu (C. B. A. Es. F. G.) klarinét
(1894 PallasLex.)
az A-kürt kisterccel, a G-kürt quarttal, az F-kürt quinttel, az Esz-kürt nagy szexttel, a D-kürt szeptimával, a C-kürt oktávával mélyebben szól kiirt szólamánál
(1930 ZeneiLex.)
g, G: […]. – Transzponáló hangszereknél a hangolás jelzése (pl.például G-trombita, G-kürt, G-fuvola)
(1999 MagyarNagyLex.)
Vö. ÉrtSz. g²; ÉKsz. g²

Beállítások