alvó fn 1A aluvó (rég)
1. ’az a személy v. állat, aki v. ami (éppen) az alvás állapotában van’ ❖ mint az alvó, esésére felijedvén, nézem (1816–1818 Katona József 8226020, 29) | Alvótul, habár óriás is, senki sem fél (1848 Kossuth Hírlapja C0235, 13) | A hajnal első sugara fölkelté az aluvókat (1857 Jókai Mór C2255, 139) | Gyár-marta, szép, sovány, bús alvó, Melle horpadt, válla kiáll (1909 Ady Endre C0536, 293) | egy réti virágocska addig csiklandozza az alvó arcát, amíg az kedvese hajával álmodik (1919 Krúdy Gyula C2845, 10) | Húzd ki az ágyából az alvót! (1974 Dobozy Imre 9110001, 50).
1a. (jelzővel együtt) ’〈az olyan ember megnevezésére, aki jellemzően vhogyan v. vmennyit szokott aludni〉’ ❖ az Aſzſzonyok a’ Férjfiakkal nem éſznek, ſzép idöben kün a’ páſinton, egyébkor a’ kunyhojok ſzénás pádimentomán ebédelnek, nagy ehetk, és nagy alvók (1796 Parnasszusi időtöltés 7036018, 19) | Máskor olyan jó alvó voltál, szegény csikósbojtár, amint a fejedet letetted a nyeregre, mindjárt elaludtál: most meg csak így nézed a sötétkék eget, s szólítgatod a csillagokat, ahogy megtanított a neveikre a vén körösztapád (1893 Jókai Mór CD18) | Ja, kérem, én nagyon rossz alvó vagyok, gyakran álmodom oroszlánokról (1947 Vas István 9760023, 38) | Soha nem voltam jó alvó, régen a férjem adott porokat, riadozva aludtam (1969 Márai Sándor 9421004, 139) | Mindig rossz alvó voltam, a legkisebb neszre fel szoktam riadni (1981 Dénes Tibor 9812002, 67).
2. (rég) ’hálószoba’ ❖ ő nagyságát a’ csatlósnak kelle alvójába bevezetni (1831 e. Kazinczy Ferenc C2520, 322) | Halk léptekkel csúszott Amália alvójába (1833 Szalay László C3807, 50) | A komornyik szobáján tul voltak az inasok alvói (1881 Jókai Mór C2301, 259).
Ö: hét~.
ÖE: ~ágy, ~alkalmatosság, ~bimbó, ~bőr, ~bunda, ~dolmány, ~hajlék, ~ház, ~helyiség, ~ing, ~kamara, ~kamra, ~képtelen, ~kocsi, ~kórság, ~köntös, ~köpönyeg, ~lebeny, ~nadrág, ~óra, ~pad, ~párna, ~pénz, ~por, ~szék, ~szem, ~szemzés, ~szer, ~társ.
Sz: alvós.
Vö. CzF. aluvó; ÉrtSz.; SzólKm.; ÉKsz.; SzT.; ÚMTsz.