Tájékoztató a szótár szerkesztési elveiről, szerkezetéről és használatának módjáról
I. A szótárról
A magyar nyelv nagyszótára (rövidítve: Nszt.) korpuszalapú, nagyszótári jellegű, tehát értelmező és történeti típusú szótár, amely mintegy 110 ezer címszót dolgoz fel, minden egyes jelentést példamondatokkal illusztrálva. A szótár korpusza 1772 és 2010 között keletkezett szépirodalmi, tudományos és ismeretterjesztő, valamint publicisztikai művekből, műrészletekből áll. A korpusz magában foglalja azt az 5-6 milliós archivális cédulaanyagot (a szakirodalomban NSz. rövidítéssel hivatkoznak rá), amelyet a 19. század végétől az 1960-as évek elejéig gyűjtöttek össze, valamint az 1980-as évek közepétől kezdve számítógépre vitt, majd több pótgyűjtéssel kiegészített, ma kb. harmincmillió szövegszavas adatbázist (Magyar történeti szövegtár, rövidítve MTSz.). Ez a két gyűjtemény kiegészül egy CD-tárral, amelynek adatait a másik két forrásanyag idézeteihez hasonlóan kezeljük. A három szövegtár bibliográfiai adatait külön adatbázisok tartalmazzák. E három önálló, különféle módon létrejött szövegtárat a továbbiakban összefoglalóan korpusznak nevezzük.
A szótár készítői a lehetőségekhez képest maximális filológiai pontosságra törekednek. Nem vállalhatják azonban, hogy a korpuszépítés évtizedei alatt többször módosuló koncepción és szemléleten alapuló anyaggyűjtés, illetve a változó filológiai tulajdonságokkal rendelkező anyagrészek egyenetlenségeit teljes mértékben kiigazítják. Ugyanakkor minden olyan adatot, amely filológiai szempontból bármilyen gyanúra ad okot, illetve amelynek feldolgozásához nem elegendő a cédulán található szövegkörnyezet, ellenőrzik az eredeti forrásban, különös tekintettel a szótári jelentés első előfordulására.
A szócikkek adatbázisként, XML (= Extended Markup Language) formátumban, a szövegek tartalmi egységeinek azonosítására szolgáló nemzetközi szabvány szerint készülnek. Az adatbázisban a szócikkek egységeit ún. tagekkel (angol tag, ’címke’) jelöljük.
Szócikktípusok
A szótár többféle szócikket tartalmaz: önálló, bokrosított és különböző típusú utaló szócikkeket.
Az önálló szócikkek értelmezett jelentés(eke)t tartalmaz(nak), és ezeket a jelentéseket adatolják. Szükség esetén lexikai minősítést, grammatikai kiegészítést adnak, földolgozzák az értelmezett szókapcsolatokat. Ezeknek a szócikkeknek a végén gyakran utaló blokk található.
Az ún. bokrosított szócikkekben egy összetett szó elő- vagy utótagja kötőjeles formában válik fő címszóvá (pl. acél-, illetve -forrás). Az elő-, illetve az utótag értelmezése (több jelentés esetén értelmezései) után alcímszós formában következnek azok az összetételek, amelyekben az elő-, illetve utótag megadott jelentése érvényesül. Maguk az alcímszavak nem kapnak önálló jelentésszerkezetet. A bokrosítás altípusát képviseli a képző- vagy ragszerű utótaggal ellátott szavak, illetve az igekötős igék feldolgozása, ezek a szócikkek formailag ugyan eltérnek a valódi szócikkbokortól, de abban megegyeznek vele, hogy több képző- vagy ragszerű utótaggal ellátott szót, illetve több igekötős igét is összevonhatunk egyetlen címszó alatt.
Az utaló szócikkek nem tartalmaznak kidolgozott jelentéseket és példamondatokat, csak utalnak más (cím)szavakra. Az utaló szócikkeknek két fő típusa van. 1. Az alaki utaló alakváltozattól utal az alakváltozatot tartalmazó önálló szócikk címszavára, ehhez nem tartozik külön szócikkfej. 2. A szócikkfejes utalóban van szócikkfej, ebbe a típusba összetételi és frazeológiai utalások tartoznak.
Utalások az önálló szócikkek végén külön szócikkegységben is szerepelhetnek. Ezeknek az utalásoknak az is feladata, hogy a Magyar történeti szövegtárban, illetve az archivális cédulagyűjteményben fellelhető, valamilyen szempontból fontos vagy érdekes, de a szótárban fel nem dolgozott szavak létéről informálják a használót. Itt tehát nemcsak az önálló vagy bokrosított szócikkben kidolgozott összetett, illetve igekötős címszavakra, valamint értelmezett szókapcsolatok vezérszavára utalunk, hanem szócikket nem kapó szavakat is föltüntethetünk.
A szótár természetesen a bokrosított és az utalásokban szereplő címszavakkal együtt sem öleli föl a korpusz teljes szókészletét. A szavakat előfordulási számuk, más szótárakban való reprezentáltságuk vagy éppen történeti súlyuk „érdemesíti” arra, hogy valamilyen módon dokumentáljuk korpuszbeli előfordulásukat.
II. A szócikkfej
A szócikk első nagy egysége a szócikkfej, amely a címszót és a teljes szócikkre vonatkozó grammatikai és lexikai megjegyzéseket tartalmazza. (Azokat az információkat, amelyek nem az egész szócikkre, csak annak kisebb egységére, pl. a szófajra, jelentésre, értelmezett szókapcsolatra vonatkoznak, a megfelelő szerkezeti egység elején adja meg a szótár.) A szócikkfejben tüntetjük fel a címszó paradigmájára utaló kódot. E kód alapján megkereshető, hogy a táblázatos formában, mintaszavak segítségével bemutatott ragozási sorok közül melyik feleltethető meg az adott szó nyelvtani alakjainak. (A ragozási táblázatok és kódok használatára vonatkozó tudnivalókat a táblázatok bevezetése tartalmazza.) Ebben az egységben található a gyakoriságra utaló piktogram, egy hat cikkre bontható kör, amelynek kitöltöttsége a Magyar történeti szövegtárbeli előfordulások számát helyérték szerinti fokozatokban mutatja (üres kör: 0 előfordulás, 1/6: 1–9, 2/6: 10–99, 3/6: 100–999, 4/6: 1000–9999, 5/6: 10 000–99 999, teli kör: 100 000 feletti adatszám). A szócikkfejben kaptak helyet a címszóvá vált lexéma alakváltozatai is, amelyeket a rájuk vonatkozó lexikai vagy ritkábban grammatikai megjegyzések követnek.
1. A címszó
A magyar nyelv nagyszótára az 1772 és 2000 közötti korszaknak elsősorban irodalmi és köznyelvi szókincsét dolgozza föl pontosan meghatározott elvek és szempontok szerint válogatva, kiegészítve az egyéb nyelvi rétegekből (szaknyelvből, nyelvjárásokból stb.) származó címszavakkal. Címszóként rendszerint önálló, alapalakban álló egyszerű vagy összetett szavak szerepelnek a szótárban. A címszavak meghatározásánál és minősítésénél a mai nyelvállapotból indultunk ki. A szócikk élén álló, kövér betűvel szedett címszót mindig a mai helyesírásnak megfelelően írjuk, tehát akkor is a mai betűjelölést használjuk, ha a korpuszban csak régies írásmódú (cz, ph stb.) adatok fordulnak elő. Abban a vonatkozásban is a mai helyesírási szabályok szerint döntünk, hogy összetétel lesz-e valami, vagy sem, vagyis az összetett szóval azonos jelentésű, korábban éppen a helyesírási szabályok által befolyásoltan különírt szószerkezeteket is összetett címszóval vesszük föl, ha a mai szabályok azt diktálják. A címszó egybe- vagy különírása nem befolyásolja az adatok példamondatokon belüli helyesírását, így összetett címszónál is fölveszünk a példamondatban különírt adatot. Olykor előfordul, hogy régebbi adatok esetében a mai helyesírási szabályok és szótárak nem igazítanak el az egybe- vagy különírás kérdésében. Ilyenkor összetett címszó helyett rendszerint szókapcsolattá minősítjük az adatot, mivel anakronizmus a mai nyelvállapotot rávetíteni a 18–19. századi anyagra.
Címszavak lesznek
– a magyar ábécé magán- és mássalhangzóinak nevei;
– a köznévi betűszók közül azok, amelyeknél kiírjuk a betű nevét (tébécé, téesz), illetve a közszói és köznevesült szóösszevonások (radar, közért). A mozaikszók eredeti, tehát a név kezdőbetűiből alakult formája (tv, ABC) és a rövidítések (cm, kWo) csupán alakváltozatként, s ezért alaki utaló címszavaként kerülnek a szótárba;
– a népnyelvi, tájnyelvi szavak válogatással: a korábbi értelmező szótárak által népiesnek minősített szavak és a regionális köznyelv szavai bekerülnek a szótárba, a tájnyelviek azonban erősen megrostálva;
– a szakszavak, tudományos elnevezések szigorú szelektálással, ugyanakkor aránylag jelentős számban fölvesszük a szakkifejezések (terminus technicusok) történeti változásait tükröző szavakat, szókapcsolatokat (pl. a csonka gúla mellett a vele azonos jelentésű csonka piramis, csonkacövek, vagy a ’részes eset’ jelentésű adóeset szavakat);
– egyéb réteg- és csoportnyelvi szavaknak (pl. szleng) a gyakori, a köznyelvi használatba is átszivárgó része;
– az ún. idegen szavak erős válogatással, kivételeket l. lejjebb. Ha szabad szókapcsolatokban vagy több értelmezett szókapcsolatban is előfordulnak, prepozíciók is önálló címszóvá válhatnak (pl. ad2);
– a képző- és ragszerű utótagok kötőjeles címszóként szerepelnek (a kötőjel a címszó előtt), szócikkszerkezetük az önálló szócikkekéhez hasonlít, adatolásuk viszont bokrosított formában történik (l. a bokrosított szócikkekről szóló fejezetben);
– összetételi elő- és utótagok (a címszó után, illetve előtt kötőjellel) bokrosított szócikk címszavává válhatnak.
Rendszerint nem lesznek címszavak
– a tulajdonnevek, ugyanakkor bizonyos közszavak, bár tulajdonnévi használatuk is gyakori, címszóvá válnak; pl. égitestek neve (föld, hold, nap), intézménynevek (alkotmánybíróság, parlament), vallási kifejezések (biblia), földrajzi köznevek stb. Ezek adatolását a szótár – bizonyos megkötésekkel – esetleges tulajdonnévi használatukkal is megengedi. Címszóvá válhatnak azok a tulajdonnévi előtagú, kötőjeles összetett szavak is, amelyeket közszói értékben használunk (Luther-kabát, Kossuth-szakáll stb.). Szögletes zárójeles címszóvá válhatnak azok a tulajdonnevek, amelyek értelmezett szókapcsolat vezérszavaként állnak, ha a szókapcsolat köznévi értékben használatos (pl. [Boldogasszony] a növénynévi jelentésű Boldogasszony papucsa stb. miatt), felvételének módját l. később;
– a többelemű idegen szavak csak kivételes esetben. Elterjedtségük, jelentésük (pl. azok, amelyeket nem szószerkezetként, hanem már szó értékben használunk: alma mater) és formai kritériumok (pl. első elemük prepozíció: ab ovo, a capella, de l. a Címszavak lesznek c. részt) alapján mindegyikükről egyedileg döntendő el, hogy bekerülnek-e a címszólistába,;
– a mozaikszavak (kivételeket l. feljebb);
– az összetételi előtagok vagy előtagszerű alakok: önálló címszóként egyáltalán nem lesz olyan kötőjeles címszó a Nagyszótárban, amelyben a kötőjel a címszó után áll. Az idegen és idegen eredetű összetételi előtagok (agro-, mikro- stb.) vagy az utótaggal együtt válnak önálló címszóvá (agrokémia, mikrobiológia stb.), vagy bokrosított szócikk élére kerülnek. A nyomatékosító szerepű személyes névmások (én-, te- stb.) sem címszavai a szótárnak, az énvelem, tetőled típusú szavakat a vele, tőle stb. címszónál vesszük föl. Önálló címszó viszont az ennen stb. címszó, illetve önálló szócikkben dolgozzuk ki ezek összetételeit is;
– a toldalékok. Bekerülnek viszont a szótárba a képzőszerű utótagok (pl. -beli, -fajta, -féle stb.);
– az -ú/-ű, -jú/-jű képzős melléknevek, címszóvá válhatnak azonban azok az összetett szavak (melléknévként és főnevesülve is), amelyeknek utótagjaként szerepelnek (pl. félkarú, orrszarvú, szűkmarkú stb.). Ilyenkor az utótagról összetételi utalást készítünk, az utaló szócikk címszava nem kötőjeles (fejű, karú, lábú stb.);
– a melléknév -an/-en, illetve -ul/-ül ragos alakja. Ez mint paradigmatikus alak a melléknév adataként kerül a szótárba, amennyiben azonban határozószóvá válik, önálló címszót alkot.
Homonim címszavak
Az azonos alakú (homonim) szavakat külön szócikkbe vesszük, s a címszó jobb felső sarkához tett indexszámmal különböztetjük meg őket egymástól: vár1 ige és vár2 fn; szín1 fn, szín2 fn és szín3 fn. Nem különböztetjük meg egymástól a valódi, illetve álhomonimának nevezett szavakat, mindegyik típust puszta indexszámmal jelöljük. Homonimának tekintjük tehát nemcsak az etimológiai kutatások eredményei alapján eltérő eredetűnek tartott szavakat, hanem az azonos eredetű, de nyelvünkbe egymástól függetlenül, esetleg más-más közvetítéssel került jövevényszavakat is, bizonyos szótípusokat pedig a lexikográfiai hagyomány alapján indexelünk. Az azonos eredetű szavak közül az alábbi típusokat kezeljük homonimaként:
– a nyíltabb és zártabb e fonémát megkülönböztető nyelvterületeken bizonyos jelentésükben eltérő ejtésű szavakat (pl. hegyes1 [ë-e] mn ’ahol hegyek vannak’– hegyes2 [ë-ë] mn ’hegyben, csúcsban végződő’). A magyar nyelv nagyszótára külön nem tünteti fel a zárt ë fonéma realizációját, e tekintetben a szótár A magyar nyelv értelmező szótárának jelöléseire, illetve a ragozási táblázatokra hagyatkozik;
– az ún. igenévszókat (les1 ige – les2 fn);
– azokat a szavakat, amelyeknél bizonyos grammatikai alakokban már bekövetkezett a szóhasadás, tehát a jelentésbeli szétválás alaki elkülönüléssel jár együtt (daru1 fn – daru2 fn);
– azokat a szavakat, amelyeknek fejlődése szétágazik, szócsaládja erőteljesen elkülönül egymástól (biztos1 mn – biztos2 fn, költ1 ige – költ2 ige – költ3 ige); esetleg olyan szavak is homonimává válhatnak, amelyeket a korábbi szótári gyakorlat egy szócikkben tárgyalt (l. lejjebb is);
– az azonos tövű, de más úton-módon, es. homonim képzőkkel kialakuló, csak végeredményüket tekintve azonos alakú szavakat (kísértet1 ige – kísértet2 fn, nyomat1 ige – nyomat2 fn, kelt1 ige – kelt2 mn);
– gyakran homonimákat hoznak létre az alaki utalók, hiszen a szócikkfejbe kiemelt alak-, esetleg írásváltozat egybeeshet valamely önálló címszóval. Ilyenkor az önálló címszó és az alaki utaló címszava indexes lesz (pl. abban1 hsz – abban2 alaki utaló);
– két önálló szócikkbe kerülnek azok a nem homonim, de hangalakjukban nagyon közeli, etimológiailag is összetartozó jövevény- és idegen szavak, amelyek közvetlen előzményként más átadó nyelvre vezethetők vissza (pl. annale fn – annales fn, butik1 fn – butik2 fn);
– külön szócikket alkotnak a szóelvonás eredményeként létrejött alakváltozatok akkor is, ha egyébként jelentésstruktúrájuk nem vált el egymástól (arc fn – orca fn; bék fn – béke fn)
– a főnévi mutató névmás ragozott alakjait az eddigi szótári gyakorlattól eltérően nem vonjuk össze egy szócikkbe a belőlük származó határozószókkal. Az az, ez névmás ragozott alakjait alaki utalók címszavaként, a velük azonos alakú határozószókat pedig önálló címszóként vesszük fel (annál1 mut hsz – annál2 l. az).
A homonimák közül a szótári hagyománynak megfelelően az igei szófajú megelőzi a névszót, a magyar szó az idegen eredetűt, a fogalomszó a formaszót, az önálló címszó az alaki utaló címszavát. A homonim címszavak sorrendjének meghatározásában, illetve annak eldöntésében, hogy poliszémiáról vagy homonímiáról van-e szó, fontos szerepet játszanak az etimológiai és a jelentésfejlődési szempontok, valamint a szó gyakorisága. Figyelembe vesszük a korpusz adatait és a lexikográfiai hagyományt is.
Képzett szavak címszóvá válása
A lexikográfiai gyakorlat hagyományosan nem szótároz egyes gyakori, produktív képzőkkel létrehozott, elsősorban deverbális szófajokat. Ilyenek pl. a főnévi és a határozói igenév, a ható ige; korlátozottan szótározza a műveltető és a szenvedő igét, az -ás/-és képzős, elvont cselekvést kifejező főneveket, bizonyos szótárak a melléknévi igenevet. Hasonló módon jár el A magyar nyelv nagyszótára is.
Soha nem lesz önálló címszó a főnévi, a határozói és az igei igenév. A melléknévi igenevek csak több szófajú szavak címszavaként kerülnek be a szótárba.
A műveltető, a szenvedő és a ható ige csak abban az esetben kap külön címszót, ha az alapigétől markánsan eltérő jelentéssel bír, s nem pusztán a képző jelentéstöbblete érvényesül benn. (Címszó lesz pl. a hívat, nyugtat, születik, lehet; de nem címszó: meséltet, megíratik, tanulhat.) Az igenevek, a műveltető, szenvedő és ható igék felhasználhatók adatolásra az alapige szócikkében, hivatkozunk rájuk a szótári utalások között, nem kerülnek be viszont a szócikk végi utalások közé, a származékok Sz:-rovatába.
Visszaható és gyakorító képzős igéket csak akkor vesz fel a szótár, ha jelentésük valamilyen többletet tartalmaz, ebben az esetben nem sorolódnak be az alapigéhez, hanem önálló címszóvá válnak. Az alapige szócikkében, annak adatolására – a műveltető, szenvedő és ható igétől eltérően – semmiképpen sem használjuk őket.
Az -ás/-és képzős főneveket csak akkor vesszük fel, ha az igei eredetű jelentéstől eltérő jelentést vagy jelentésárnyalatot hordoznak. Ilyenkor a szócikk első jelentésében a nomen actionis jelentéseket foglaljuk össze (pl. adás fn 1. ’az ad igével kifejezett cselekvés’ 2. ’műsorközvetítés’). A ható igékből -ás/-és képzővel létrehozott főnevek általában önálló címszavak, mivel ezek ritkák, és többnyire valamilyen sajátos jelentéssel bírnak (pl. láthatás, megélhetés).
A tulajdonnevekből -i képzővel alkotott szavak csak olyankor válnak címszóvá, ha – melléknévként vagy szófajváltás után főnévként – nem szokványos jelentést hordoznak, illetve ha értelmezett szókapcsolat vezérszavaként szerepelnek. Ilyenkor a teljes jelentésstruktúra bekerül a szótárba. Címszó lesz pl. a kolozsvári a kolozsvári szalonna szókapcsolat, a gyulai a ’kolbász’ jelentés, a brüsszeli a brüsszeli csipke, a párizsi az ’egy fajta felvágott’ jelentés miatt.
A közszavak és melléknevek -iés-s képzős származékait sem veszi fel a szótár korlátlanul, ezek adataik jelentése, gyakori, jellemző volta stb. alapján válhatnak címszóvá. A főnevesült -i és -s képzős származékok bekerülnek a szótárba, különösképpen az -s képzős alakok a képző gazdag poliszémiája miatt.
A melléknévi és határozói igenevek
A melléknévi igenevek a főnévi, határozói és igei igenévhez hasonlóan példaként szerepelhetnek az alapige szócikkében. Mivel azonban a melléknévi igenév hajlamos a szófajváltásra, azokban a szócikkekben, amelyek a melléknévi igenév szófajváltásával jöttek létre, utalunk az igenévi szófajra is. Kivételt képez az az eset, amikor a melléknévi igenévi alaknak kizárólag főnévi szófaja van, ez ugyanis gyakran az -ó/-ő főnévképzővel jött létre. A melléknévi szófajt is mutató igeneveket azonban az egyéb több szófajú szavakhoz hasonlóan kezeljük, amelyben az I. szófaj csak utalás az igére, a II. mn pedig kidolgozott része a szócikknek.
Ugyanezt a megoldást alkalmazzuk azoknak a határozói igeneveknek az esetében, amelyek határozószóvá váltak, s -va/-ve képzős alakjukban önálló címszavak lesznek (pl. ajánlva, nyitva, sülve-főve stb.). Ezeknek az I. szófaja is utalás az igére.
Igekötők és igekötős igék
Jóllehet példamondatainkban korlátozottan találkozunk önálló – tehát ige nélküli – igekötővel, az igekötők önálló címszavai a szótárnak. Az igekötőket igekötős igei példákkal illusztráljuk. Az igekötős igék önálló címszóvá, szócikk végi utalás elemévé, valamint igekötői bokorban alcímszóvá is válhatnak (részletesen l. az adatolásról és a bokrosításról szóló részben).
Ragos és jelezett alakok címszóvá válása
Bizonyos esetekben eltérünk attól az alapelvtől, hogy a szótár címszava csak alapalakban álló egyszerű vagy összetett szó lehet.
Ha egy szó csak ragos vagy jellel ellátott alakban él a nyelvben, ezt tesszük címszóvá. Ezek többnyire birtokos személyjeles alakok (iafia, kelte stb.), alakjukra a szócikkfej grammatikai megjegyzése is utal. Ha egy szó toldalékos alakja már külön szótári jelentést hordoz, többnyire a ragtalan címszótól elkülönülve önálló címszóvá válik, amit szófaji besorolása is mutat. Ehhez hasonlóan ragos alakjukban címszók azok a mondatszóvá/indulatszóvá vált, többségükben főnévi eredetű, gyakran eufemizmussal motivált szavak, amelyek általában enyhébb káromkodásként, szitkozódásként használatosak, pl. ántiját, árgyélusát. Ha a szó főnévi, melléknévi szófajjal alapalakban, ragtalanul is használatos, akkor így is címszóvá válik, de önálló címszóvá tesszük birtokos személyjeles tárgyragos alakját is. Lesz tehát teremtette és teremtettét, áldó és áldóját, isten és istenét. A 3. személyű címszónál vesszük föl a szó ettől eltérő nyelvtani alakjait is (pl. a kutyafádat a kutyafáját szócikkben). Ezekben az esetekben a ragozhatóságot kerek zárójeles grammatikai sajátosságként feltünteti a szótár, akárcsak azt, hogy névelővel is használatos a szó, pl. a kutyafáját címszó estében (hat ne-vel, 2. sz-ben, illetve tbsz-ban is).
Ragos vagy jellel ellátott alak tehát kizárólag abban az esetben címszava a szótárnak, ha ebben a toldalékos formában szófajváltáson ment keresztül, önálló szóvá vált, s már nem tekinthető az alapszó paradigmatikus változatának (ezért nem címszó a főnévi mutató névmás ragozott alakja – pl. abban, ettől –, csak ha szófajváltáson ment keresztül, s kialakult a határozószói szófaja is).
Azokat a grammatikai sajátosságokat, amelyek a szófaj mellett jellemeznek egy-egy szót (pl. nyelvtani formára utaló megjegyzést), kerek zárójelben vesszük föl. Ezek példamondatai között különböző személyű alakok szerepelnek, akárcsak azoknak a címszavaknak a szócikkeiben, amelyeknél a szó belsejében mutatható ki a birtokos személyjel, s amelyeknél mind a hat paradigmatikus alak létezik: létére, magafajta, magakorú stb. A személyes névmás személyjeles formában címszóvá váló rendhagyó határozói eseteinek, illetve a személyjeles határozószóknak azok az alakjai, amelyekben a személyes névmás mint nyomatékosító elem megjelenik (pl. énhozzám, illetve őutána), nem kerülnek bokrosított szócikkbe, vagyis nem kapnak kötőjeles én-, te- stb. címszót. Ezek a szavak a hozzá, utána stb. névmások példamondatai között szerepelnek (pl. a hozzá címszóban az énhozzám, tehozzád stb.). Ha nem indokolt önálló címszóvá tenni egy szó sajátos jelentést hordozó ragozott alakját, az eredeti címszó alatt önálló jelentésben szótárazzuk, s a jelentésszám után grammatikai megjegyzés utal sajátos alaki és szófaji viselkedésére pl. (-ra raggal hsz-szerűen).
Szókapcsolatokból elvont címszavak
Ha egy szó kizárólag ragos formában értelmezett szókapcsolat elemeként fordul elő, s vezérszava a szókapcsolatnak, a toldalékos alakból elvontnominativusát tesszük címszóvá. Az ilyen címszavakat szögletes zárójelben vesszük föl, szókapcsolatukat pedig az értelmezett szókapcsolatok egységében dolgozzuk ki (l. külön). Azokat a szavakat, amelyek a szinkrón nyelvállapotban csak értelmezett szókapcsolat elemeként élnek, a Magyar értelmező kéziszótár teljes szókapcsolatként teszi címszóvá (pl. vérszemet kap). A nagyszótári korpusz történeisége miatt azonban előfordul, hogy adatolni tudjuk önálló előfordulásukat is, ilyen esetben nem kapnak szögletes zárójeles címszót (pl. vérszem, hadiláb). Ha egy közszó önálló adatként nem, csak értelmezett szókapcsolat vezérszavaként, de alapalakban fordul elő, akkor zárójel nélkül válik címszóvá.
Tulajdonnévi címszavak
A szókapcsolatból elvont címszavakhoz hasonlóan szögletes zárójeles címszóvá válhatnak azok a tulajdonnevek, amelyek vezérszói szerepet töltenek be értelmezett szókapcsolatokban. Szófaji minősítésük után kerek zárójeles grammatikai megjegyzésként utalunk tulajdonnévi voltukra, illetve frazeológiai szerepükre. Pl. [Boldogasszony] fn (tulajdonnév, értelmezett szókapcsolatok elemeként). Ha viszonylag sok, különböző jelentésbe sorolható szókapcsolat tartozik a tulajdonnévi címszóhoz, ezeket jelentésekbe sorolhatjuk akkor is, ha a tulajdonnévi címszó maga csupán egyetlen jelentéssel bír.
Több szóból álló címszavak
Bizonyos esetekben címszóvá válik az igéből és amagát visszaható névmási tárgyból álló szerkezet. Ha az ige mellett a magát visszaható névmási tárgy áll, a szótár az alábbi eljárást követi.
Ha az ige tárgyas, s mellette a magát-on kívül más tárgy is található, akkor a címszóba nem kerül be a névmás, szükség esetén a jelentésekben választjuk szét a visszaható alakot a más tárggyal előforduló jelentéstől.
Ha más jelentéseiben tárgyatlan ige fordul elő a magát tárgy mellett tranzitív formában, illetve ha az ige mellett nem képzelhető el más tárgy, az igét és a visszaható névmást vesszük föl címszóként, pl. megmakacsolja magát. Ha homonim igék közül az egyik csak a magát tárggyal együtt fordul elő, akkor annak címszava magát-os lesz, a másikat nem indexeljük.
Az egyetlen mondatrészi funkciót betöltő kettős határozói szerkezetek nem önálló címszavak A magyar nyelv nagyszótárában, hanem – ha jelentésük állandósult, és frazémaként viselkednek – értelmezett szókapcsolatként dolgozzuk fel őket.
Alakváltozat és címszó viszonya
Egy szó alakváltozatainak kezelésében többnyire a köznyelvi szótárakhoz igazodik a Nagyszótár, az alakpárok közül a köznyelvben uralkodó formát tesszük címszóvá (pl. a keresztény ~ keresztyén szópár keresztény, az advent ~ ádventadvent, a fel ~ fölfel, a lábas ~ lábos lábas címszót kap). Nem kapnak külön címszót azok az igék, amelyeknek különböző tőváltozatai is előfordulnak szótári (vagyis alanyi ragozás, egyes szám 3. személyű) alakként, hacsak nem társul jelentéskülönbség az eltérő alakokhoz. Ez a jelenség leginkább az sz-es, d-s és v-s változatot (alkuszik ~ alkudik, növekszik ~ növekedik, törekszik ~ törekedik), az sz-es és d-s változatot (furakszik ~ furakodik, verekszik ~ verekedik), illetve sz-es és z-s változatot (igyekszik ~ igyekezik, szándékszik ~ szándékozik) mutató igék esetében fordul elő. Ezeknek az igéknek a toldalékjai különböző tőváltozatokhoz kapcsolódnak, egy paradigmatikus alak azonban rendszerint csak egy tővel fordul elő. (Kivételek pl. feküdve és fekve, aludhat és alhat, áramolnak és áramlanak.) Hasonlóan kezeli a szótár a képzők hangváltozatai szerinti alakokat (pl. -z/-dz). Az ugyanabból a tőből hasonló funkciójú, de önálló képzőkkel létrehozott szavak azonban mindig külön szócikkbe kerülnek, ld. síel/sízik, gondolkodik/gondolkozik. Külön szócikkbe kerülnek pl. az -ódik, -ődik, illetve -ózik, -őzik képzős szavak és ezek rövid o-s változata (pl. aggodik és az aggódik) vagy az -int, illetve -ant/-ent képzővel alkotott szavak (pl. koppant és koppint; kattant és kattint). Ha az alakváltozatokhoz egyértelműen jelentéskülönbség társul, mindkét alakot fölvesszük címszóként. Önálló címszóvá tesszük az alakváltozatokat akkor is, ha az eltérő változatok mindegyike származékok alapszavává vált (pl. angol → angolkór, angolos stb. és ánglius → anglicizmus, anglikán stb.) A latinos -us végződés megléte vagy hiánya önmagában is indokolja az eltérő alakok külön szócikkbe kerülését, jelentéskülönbség és önálló származékok nélkül is külön szócikkbe kerülnek a latinos, illetve a rövid formák. Önálló címszó a dialóg és a dialógus, a holland és a hollandus, a konfúz és a konfúzus is, jóllehet a szópárok jelentésstruktúrája fedi egymást, és külön szócikkeket alkotnak a szétváló jelentésű humán – humánus, komplex – komplexus (– komplexum) szavak.
Az önálló címszóvá nem váló hangalakváltozatokat megjeleníthetjük a szócikkfejben. A megjelenített alakváltozatot a szócikkben adatoljuk, ugyanakkor az adatolt alakváltozatot nem feltétlenül emeljük a szócikkfejbe, erről az alakváltozatok gyakorisága a történeti vagy morfológiai súlya alapján döntünk. Az értelmezésekben a köznyelvi (címszóvá lett) alakváltozatot használjuk.
Gyakori jelenség, hogy ugyanannak az igének ikes és iktelen változata is él. Az igekötős változatok ikességét nem az alapige, hanem az igekötős előfordulások alapján határozzuk meg. Ha forrásaink szerint a köznyelvi alaktól eltérően, szórványosan, esetleg valamilyen megszorítással (pl. lexikai minősítéssel) fordul elő az ikes igének iktelen, illetve a nem ikes igének ikes változata, a címszótól eltérő grammatikai változatot a hangalakváltozatokhoz hasonlóan kezeljük. Ezt a megoldást alkalmazzuk akkor is, ha az ikes és iktelen alak eltérő tőváltozattal jelenik meg, vagy az -ik rag a hangzóhiányos tőhöz kapcsolódik (áramol ~ áramlik, fuldokol ~ fuldoklik). Ha az ikes, illetve iktelen alakhoz jelentéskülönbség társul, két önálló címszót veszünk föl (pl. ágaz ’gallyaz, ágaitól megfoszt’ és ágazik ’ágakat hajt’, ’ágakra szakad’, hajol ’görbült testtartást vesz fel’ és hajlik ’ívelt alakúvá görbül’, szagol ’szagot érzékel’ és szaglik ’szagot áraszt’).
Írásváltozatok
A példamondatokban előforduló írásváltozatokat a hangalakváltozatoktól eltérően csak kivételesen emeljük a szócikkfejbe, ilyenkor utalószócikk címszavává válhatnak. Utalunk az egyedi változatokra saját betűrendi helyükön (pl. joker l. dzsóker, jam l. dzsem), de nem emeljük a szócikkfejbe a bizonyos hangokat a maitól eltérően, de szabályszerűen azonos módon jelölő változatokat, illetve a szavak régebbi betűjelölés szerinti írásmódját (pl. abstrakt, activ, ethika, kaczat, petsenye, philosophia). Az alakváltozatokhoz hasonlóan írásváltozatként a szócikkfejbe emeljük a rövidítéseket, valamint a betűszókat, ha betűejtéses alakjuk vált címszóvá (pl. ABC, tv), ezekre a szócikkben példát adunk. A szócikkfejben feltüntetett írásváltozatoktól utalunk a fő címszóhoz.
2. A szófaji minősítés
A magyar nyelv nagyszótárának grammatikai, ezen belül szófaji rendszere elsősorban a Keszler Borbála (szerk.): Magyar grammatika (Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2000; rövidítve: MGr.) kötethez igazodik, ugyanakkor nem követi minden vonatkozásban ennek megoldásait.
A szócikkfejben a szófaji minősítés a címszó után áll, a szótári gyakorlat szerinti rövidített formában adjuk meg, normál álló betűvel. A szófaji minősítés elmarad akkor, ha a címszó több szóból áll, lexéma értékű szókapcsolatok esetében azonban kerek zárójeles grammatikai megjegyzésben tüntetjük fel szófaji értéküket: pl. a capella (mn-i és hsz-i értékben).
Az igék tárgyas, illetve tárgyatlan minősítését (ts, illetve tn rövidítéssel) normál álló betűkkel jelöli a szótár. Ha egy igének tárgyas és tárgyatlan jelentései is élnek, a címszó csak ige minősítést kap, az alkategóriát a jelentésszám után adjuk meg. Ha azonban minden jelentésre érvényes a tárgyas, illetve a tárgyatlan minősítés, akkor ezt közvetlenül a címszó után, a grammatikai blokkon belül, a szófaji minősítés előtt jelöljük. Ha egy igének van ugyan tárgyas és tárgyatlan jelentése is, de egy jelentésen belül a főjelentés és a jelentésárnyalatok tranzitivitás szempontjából azonosan viselkednek, csak a főjelentés élén utalunk a tárgyasságra, illetve tárgyatlanságra.
A több szófajú szavak jelentéseit, illetve ezek adatait külön szófaji blokkokba rendezzük. A szófaji blokkokat félkövér római szám jelöli, ezt követi a szófaji minősítés. A szófaji minősítés után a szófaj egészére vonatkozó grammatikai megjegyzések és lexikai minősítések állhatnak, kivételesen alakváltozatot is feltüntethetünk.
A szótár több szófajú szavaknak tekinti a népneveket, a színneveket, a számneveket, a napszakokat megnevező szavakat. Több szófajúként dolgozzuk fel az anyagneveket is (fa, bőr, ezüst stb.). Nem kezeli viszont a szótár kettős szófajúként a mértékjelölő szavakat és a mennyiségneveket (liter, zsák, darab stb.), hanem – hasonlóan a foglalkozásnevekhez vagy a nemet kifejező szavakhoz – főnévi szófajukon belül különbözteti meg jelzői használatukat.
A szófaji minősítések rövidítése a lexikográfiai hagyományhoz igazodik. A szótár a feltüntetett szófajok listájának megállapításánál a szófaji kutatások újabb eredményei mellett a szótári hagyományra is tekintettel voltunk a szótári hagyományra is. Az új grammatika alapján személyes névmásnak minősítjük a hozzá, vele, utána típust. Összefoglalóan segédszó minősítést kapnak a mondatrészteremtő és a szóalakteremtő segédigék és egyéb igei származékok (lehet, volta, fog, volna stb.). A magyar nyelv nagyszótára új szófajként felveszi a partikulát és a módosítószót, amelyet – jóllehet annak altípusa – nem sorolunk be a mondatszók közé, hanem önálló szófaji minősítésként tüntetünk föl. Szócikkfejben, illetve szófaji blokk élén nem használjuk az indulatszó minősítést sem, hanem mondatszóként vesszük föl őket. Többnyire csúcsos zárójeles magyarázó értelmezésük – hasonlóan a mondatszók többi típusához – funkciójukat írja le. Mondatszónak minősítjük az ántiját, istenét típusú címszavakat is a második személyű alak vagy a jelzői bővítmény esetleges előfordulása ellenére. Kötőszói szófaji minősítést a puszta viszonyjelölésre való ún. tulajdonképpeni kötőszavak kapnak, az összetett mondat tagmondatai között kapcsolóelemként megjelenő egyéb szavak, pl. a vonatkozó, illetve a megengedő jelentéstartalmú névmások, névmási határozószók esetében a kötőszói szerepet funkcionális sajátosságként, nem pedig szófajként tünteti fel a szótár.
A lexikográfiai hagyomány alapján megtartottuk a névmási határozószó kategóriáit a személyes névmás kivételével a többi névmás határozószóként önálló címszóvá vált ragozott formájánál, s változatlanul birtokos névmási minősítést kap az enyém stb. címszó. A szótár megtartotta a tő-, a tört és a sorszámnévi szófaji minősítést is. Önálló szócikkben dolgozza fel az e kategóriába sorolható egyszerű szavakat (nulla, egy–tíz, száz, ezer stb., harmad, tized, milliomod stb., első, második, negyedik stb.), valamint az ún. lexikalizálódott jelentésű összetett számneveket (pl. ezeregy ’számos, sok’, huszonegy ’áegyfajta kártyajátékñ’, ötvenhat ’az 1956-os forradalom’). A számnevek kettős – melléknévi és főnévi – szófaji viselkedését nem két szófaji blokkban (számnév és főnév), hanem a számnévi szófajon belül, jelentésenként elkülönítve mutatjuk meg, feltüntetve, hogy az adott jelentésben milyen szófaji értékben szerepel a szó.
Nem kapnak szófaji minősítést a szócikkbokrok, a képző-, illetve ragszerű utótagok kötőjeles címszavai, a több szóból álló címszavak (igéből és magát tárgyból álló szerkezet; a többelemű idegen szó, pl. ab ovo,alma mater; az értelmezett szókapcsolati címszó), valamint az alaki utalások címszavai.
3. Egyéb grammatikai információk és lexikai minősítések
A szófaj mellett egyéb garmmatikai információkat és a szó lexikai (stílus- és használati körére vonatkozó) minősítést is feltüntethetünk a szócikkfejben. A grammatikai megjegyzések kerek zárójelben követik a szófaji minősítést; ha lexikai minősítés is található a szócikkfejben, megelőzik azt.
A stiláris értéket jelölő rövidítést és a használati körre vonatkozó megjegyzést kerek zárójelben, a zárójellel együtt kurziválva, a külön listán feltüntetett rövidítéseknek megfelelően vesszük fel a szófaji minősítés vagy a nyelvtani megjegyzések után. Több lexikai minősítés meghatározott sorrendben kerül a szócikkbe. Ha lexikai minősítések érvényessége időben határolódik el egymástól, törtjellel ( / ) választjuk el egymástól a korábbi szinkróniára, illetve a ma használatra érvényes jelölést. A szó köznyelvi voltát nem jelöljük. Pl. az ablakfiók(/ritk) minősítése azt fejezi ki, hogy a szó ma ritka, korábban pedig köznyelvi volt. Ha egy minősítés a teljes korszakra vonatkozik, a törtjelet elhagyjuk, pl. abbiz(nyj), ablakszem(ritk). A (rég) minősítést vagy önmagában használjuk, ha a korábban köznyelvi jelentés mára régivé vált, vagy egy másik minősítéssel együtt. Ha több olyan minősítést tüntetünk fel, amely a teljes korszakra érvényes, ezek közös zárójelben kerülnek a szócikkbe. Ha a minősítések az adatok összességére vonatkoznak, akkor egymástól vesszővel elválasztva vesszük föl őket, pl. (nyj, durva). Vesszővel választjuk el egymástól a (rég) és a többi lexikai minősítést is, ha minden rendelkezésünkre álló adat régi, és mindegyikre érvényes a stílus-, illetve a réteg- vagy csoportnyelvi minősítés, pl. alappont (rég, Jog) ’a vád v. bizonyítás legfontosabb tétele’. Ha az egy jelentésbe foglalt adatoknak egy korhoz nem köthető részére az egyik minősítés, a többi adatra pedig a másik érvényes, akkor v. (= vagy) rövidítéssel kapcsoljuk össze őket, pl. (rég v. nyj). Ha a vesszővel elválasztott, illetve a v. rövidítéssel összekapcsolt minősítések mellett is megszorítást használunk, az is szócskát csak a második/utolsó minősítés után írjuk ki: 1. (pejor, tréf is) = minden adat pejoratív, egy részük tréfás is; 2. (pejor v. tréf is) = az adatok egy része minősítés nélküli, másik része pejoratív, a harmadik pedig tréfás; 3. (pejor és tréf is) = az adatok egy része minősítés nélküli, másik része pedig egyszerre pejoratív és tréfás.
Ha több lexikai minősítés törtjel nélkül kerül közös zárójelbe, a következő sorrendben vesszük föl őket: 1. helyen a szó időbeli elterjedtségére, illetve gyakoriságára utaló (rég) és (ritk) minősítés áll; a 2. helyre a területi vagy csoport- és rétegnyelvi minősítések kerülnek, ezen belül 2/1. a területi használatra utaló (nyj), 2/2. a szaknyelvi minősítés, pl. (Áll), (Műv), 2/3. a rétegnyelvi, pl. (irod), (biz), (hiv); a 3. helyen a stílusértéket jelölő rövidítések állnak, pl. (tréf), (pejor). Ha azonos típusú minősítések közül kerül több egymás mellé, a jellemzőbb, fontosabb kerül az első helyre. A szótár önmagában nem használja a jelentés átvittségére utaló (átv) minősítést, csak (átv is) minősítést.
A nyelvtani megjegyzéseket és a lexikai minősítéseket a szótár a rövidítésjegyzék szerint használja.
4. Az alakváltozatok
A szócikkfejben megjelenhet hangalakváltozat és grammatikai változat. Különösen a köznyelvben egyenrangú, a beszélők nagy csoportja által használt (pl. felekezeti vagy területi megoszlást mutató) közkeletű alakváltozatokat tüntetjük fel (pl. keresztény/keresztyén, csepp/csöpp, lyuk/luk/lik). Népnyelvi és tájnyelvi változatok is megjelennek a szócikkfejben (pl. a lyány, jány a lány szócikkben). Grammatikai változatként a szócikkfejbe kerül a címszótól eltérő alak az ikes és iktelen változatot is mutató igéknél (pl. gyónik és gyón stb.) Grammatikai változatként történeti súlyuk, gyakoriságuk stb. miatt a szócikkfejbe kerülhetnek kötött, tehát csak paradigmatikus alakokban élő tőváltozatok is, ezeket szögletes zárójelben, kiskötőjellel vesszük fel (pl. [könyv-] a könny címszóban).
Az alakváltozat a címszónál kisebb félkövér betűkkel jelenik meg. Az alakváltozatot követi a csupán rá vonatkozó grammatikai megjegyzés, illetve stilisztikai vagy a használati körre utaló minősítés.
A szócikkfejben feltüntetett alakváltozatok utaló szócikket kapnak.
III. A jelentés
A szócikk második nagy egysége az értelmező és szemléltető rész. Mivel a szókincs tekintélyes hányadát többjelentésű szavak alkotják, ez az értelmező-szemléltető rész kisebb részekre tagolódik: az adatokat egy-egy szófajon belül jelentésekbe, illetve jelentésárnyalatokba rendezzük.
A szótár megkülönbözteti egymástól a konkrét és az elvont jelentést, a semleges stílushatású és valamely stílusréteg hatását tükröző jelentést, a szélesebb társadalmi elterjedtségűt a sajátos rétegnyelvi jelentéstől stb. A jelentések szétválása gyakran grammatikai különbségeket tükröz: külön jelentésben vagy jelentésárnyalatban dolgozzuk fel a vonzat nélküli és a vonzatos, illetve a különböző vonzatokkal szereplő szavakat. Külön jelentésbe kerülnek a tranzitív–intranzitív struktúramegoszlást mutató igék, külön árnyalatban vesszük fel a tárgyi és a határozói vonzattal álló adatokat. Feltüntetjük, ha egy tárgyas jelentésnek tárgy nélküli használata is van, illetve ha határozott ragozású igealak jelenik meg tárgy nélkül. Igék esetében külön jelentést kap bizonyos igék (pl. lát, hall) ’rendelkezik vminek a képességével’ egzisztenciális jelentése. Az alapjelentésükben tárgyatlan igék mellett megjelenő határozói értékű tárgy esetében kétféle megoldást követ a szótár. Ha a határozói értékű tárgy csak határozatlan névelővel vagy névelő nélkül jelenik meg (egy hatalmasat ásít, nagyot alszik stb.), akkor az adatok a tárgyatlan főjelentésben maradnak, és a jelentésszám után kerek zárójeles grammatikai megjegyzésként áll: (tárgyragos határozóval is). Ha a tárgy határozott névelővel fordul elő (pl. járja a várost), akkor ezek az adatok tárgyas minősítésű külön jelentésárnyalatba kerülnek, gyakran a (határozói értékű tárggyal) grammatikai megjegyzéssel. Rendszerint külön árnyalatba kerül a főnevek jelzői használata.
A magyar nyelv nagyszótára bizonyos esetekben összevon több jelentést. Összevontan adja meg a szótár pl. az -ás/-és képzős főnév nomen actionis jelentéseit, pl. adás fn 1. ’az ad igével kifejezett cselekvés’ 2. ’műsorközvetítés’. Indokolt esetben a szótár adatok nélküli összefoglaló jelentést ad, s ezen belül az adatokat jelentésárnyalatokba rendezi. Vezérszavuk jelentése szerint kerülhetnek összefoglaló jelentésbe értelmezett szókapcsolatok is.
A szótár néhány fogalomkörben, illetve szótípusban (anyagnevek, földrajzi nevekből -i képzővel létrehozott származékok, mértéknevek, népnevek, növény- és állatnevek, színnevek) erőteljesebben szabályozza a jelentésszerkezetet és az értelmezési formát. A földrajzi nevekből ‑i képzővel alkotott szavak teljes jelentésstruktúrája rendszerint nem kerül be a szótárba: az alapszó és a képző jelentéséből transzparens módon levezethető jelentéseket összevonjuk, az összefoglaló jellegű első melléknévi és esetleges főnévi jelentést formalizált helyettesítő értelmezéssel adjuk meg, amelyben visszautalunk a helynévre. Pl. babiloni I. mn ’áa Babilonnal való vmilyen összefüggésnek, kapcsolatnak mint tulajdonságnak a kif-éreñ’, II. fn ’áa Babilonban élő lakosság, ill. az ott élő, onnan származó személy megnevezésekéntñ’.
A szócikk a jelentéseket többnyire azok tartalmi kapcsolata, ritkábban az időrend szerint adja meg. A jelentésszerkezet szerinti elrendezésben a jelentések logikai rendben követik egymást: ez a struktúra tükrözi a jelentések alá-fölé rendeltségi viszonyait, a jellemző, gyakori jelentés rendszerint megelőzi a kevésbé jellemzőt, kevésbé gyakorit, általában a konkréttól haladunk az elvont felé, az általánosan elterjedttől a rétegnyelvi felé, a semlegestől a stiláris minősítésre szoruló felé.
1. A jelentés blokkjának felépítése
A jelentéseket külön bekezdésben kezdjük. A jelentést félkövér arab sorszám, a jelentésszám vezeti be, és pont zárja le. Ha a szónak csak egyetlen jelentése van, az nem kap számot.
Külön behúzott bekezdésben jelennek meg a jelentésárnyalatok, a bekezdés élén félkövér betűjel áll.
A jelentésszám után szükség esetén grammatikai kiegészítés és/vagy lexikai minősítés következhet. A jelentésszám után, álló betűvel vesszük föl a tárgyasságra utaló megjelölést, ha egy igének tranzitív és intranzitív jelentései vagy jelentésárnyalatai különülnek el. A jelentésszám után állhat dőlt betűkkel a vonzat (pl. aggódik vmin, árad vmivé), illetve az igéből és magát tárgyból álló szerkezet. Követhetik a jelentésszámot kerek zárójeles grammatikai megjegyzések is, pl. (egysz-ban); (-t ragos határozóval); (jelzőként) ; (-ra ragos alakban hsz-szerűen). A -szerűen utótagot a szófajváltás átmenetiségét tükröző szavak esetében kapcsoljuk a szófaji megjelöléshez (pl. nu-szerűen, hsz-szerűen), a kötőszói funkciót betöltő névmásoknak vagy egyéb szófajú szavaknak a grammatikai megjegyzése: (ksz-ként). Ebben a mezőben vesszük föl a határozószók esetleges viszonyragozására utaló megjegyzést: pl. alul hsz (viszonyraggal is). Azoknak a hely- vagy időviszonyt kifejező határozóragoknak a használatára utalunk ilyen módon, amelyek a szótőhöz kapcsolódva ténylegesen megváltoztatják a határozói viszonyt (-ról/-ről, -ra/-re, -tól/-től, -ig). Ezzel szemben rendszerint önálló címszavak lesznek az -n, -an/-en ragos határozószók, mivel ezekben az esetekben a rag csupán megerősíti, felfrissíti a határozói viszonyt, tehát a ragos és a ragtalan szó jelentése ugyanaz. Kerek zárójelben vesszük föl a névmások jelentésszáma után a helyettesített szófajra utaló megjegyzést: (fn-i értékben), (mn-i értékben). Mivel a névmás különböző szófaji értékű jelentésárnyalatai nem kerülhetnek egy jelentésbe, ezt a minősítést csak a főjelentésben veszi fel a szótár. Hasonló grammatikai megjegyzést kaphatnak a több elemű idegen címszavak is, ha szó értékben használjuk őket; pl. alma mater (fn-i értékben), a capella (mn-i és hsz-i értékben). Igen ritkán, de előfordulhat, hogy alakváltozatot veszünk fel a jelentésszám után, ha feltétlenül szükség van a hangalaki vagy a grammatikai változat jelentéshez kötésére, pl. az a1 szócikkben: 3. (jelzőként) á (írva: ritk).
A jelentésszámot, illetve a grammatikai megjegyzést, a lexikai minősítést, a vonzatot vagy a magátos szerkezetet értelmezés követi, amelyet példamondatok illusztrálnak. Jelentésen vagy jelentésárnyalaton belül vesszük föl az értelmezett szókapcsolatokat, ezek a jelentést bemutató példamondatok után következnek.
2. Az értelmezés
Az értelmezést mindig a jelentés megfelelő egységén belül vesszük föl. Állhat közvetlenül a jelentésszám vagy a betűjel után, illetve vonzatos alak, igéből és magát tárgyból álló szerkezet, értelmezett szókapcsolat, illetve grammatikai vagy lexikai minősítés után. Az értelmezés jelentésjelek (félidézőjelek) közé kerül. Az értelmezést kisbetűvel kezdjük, kivéve az összefoglaló jelentés értelmezését, amelyet nagybetűvel kezdünk és ponttal zárunk. Az összefoglaló jelentés is jelentésjelek közé kerül.
Az értelmezés lehet magyarázó jellegű meghatározás, vagy történhet rokon értelmű szavakkal. Puszta szinonimikus értelmezést ritkán használ a szótár, az egyértelműen megragadható jelentésű, rendszerint lexikális ismeretet hordozó szavak értelmezésekor azonban előfordul, hogy csupán egyetlen azonos jelentésű szó az értelmezés (pl. az angolbetegség és az angolnyavalya címszavak értelmezésében: ’angolkór’). Szinonimát a szótár a magyarázó értelmezés kiegészítéseként is megadhat, ezt pontosvesszővel választjuk el a magyarázó értelmezéstől.
Az értelmezés szövegében felhasználhatók megszorítást vagy éppen kiterjesztést jelentő szavak (es. = esetleg, v. = vagy, kül. = különösen, ill. = illetve stb.). A magyar nyelv nagyszótára a jelentésmozzanatok sűrítésére, összevonására a lexikográfiai hagyománynak megfelelően alkalmazza az értelmezésben a kerek zárójelet. Ilyenkor a zárójeles résszel együtt és a nélkül önálló értelmezésnek tekintendő a megadott definíció, az adatok egy részére a szűkebb, másik részére pedig a tágabb jelentés érvényes.
A szótárban feldolgozott szakszavak gyakran igényelnek lexikális elemeket. Növény- és állatnevekben, betegségek hivatalos vagy testrészek anatómiai nevében stb. a magyar értelmezés mellett a tudományos latin nevet is felhasználjuk, ezt kerek zárójelben adjuk meg. A magyar és a latin növény- és állatrendszertani faj, illetve nemzetség/nem, esetleg család neve megfelel egymásnak. A szótár a növénynevek helyesírásában Priszter Szaniszló: Növényneveink című művéhez (1998), az állatnevek helyesírásában pedig Gozmány László: Vocabularium nominum animalium Europae septem linguis redactum – Európa állatvilága. Hétnyelvű névszótár című munkáját (1979) követi. Szükség esetén a Gozmány László által írt A magyar állatnevek helyesírási szabályait és a Jávorka Levente, Fábián Pál és Hőnyi Ede szerkesztette Az állatfajtanevek helyesírása című munkáját is használjuk. Kerek zárójelben vesszük fel az elemek és vegyületek vegyjelét, illetve a rövidítésszerűen használt írásjeleket (százalékjel, aposztróf stb.) is. Lexikális információkat kívánhatnak még az anyagnevek, az ipari termékek neve, a népnevek, bizonyos műveletek értelmezése stb.
A szótár maximálisan törekszik arra, hogy az értelmezett szó és az értelmezés szófajilag megfeleljen egymásnak, tehát igét igével (tárgyatlant tárgyatlannal, tárgyast tárgyassal), főnevet főnévvel stb. értelmezünk. Bizonyos szófajú szavak (pl. névmások, viszonyszók, mondatszók) értelmezésében gyakran vagy többnyire körülírást, a szó használatára vonatkozó „utasítást”, magyarázatot, ún. helyettesítő értelmezést adunk csúcsos zárójelben. Ezt a megoldást alkalmazzuk a szavak köszönés- és szitkozódásbeli használatának értelmezésekor is. Ugyancsak csúcsos zárójelbe tesszük a szó pontos megértéséhez szükséges kiegészítést, illetve bizonyos megszorító, az adott szó fogalomköri, szövegkörnyezeti stb. kötöttségeire utaló, a jelentést egy másik szóval szembeállító vagy összekapcsoló megjegyzéseket. Az értelmezésbe idézetszerűen bekerült szavakat kurziváljuk (pl. abcúgol: ’abcúg kiáltással lehurrog, ócsárol vkit’). Kifejtett értelmezés helyett ’ua.’ rövidítést használunk a grammatikai viselkedése miatt két jelentésben vagy árnyalatban feldolgozott, de egyébként megegyező jelentésű adatok, illetve az azonos jelentésű, de külön egységként feldolgozott értelmezett szókapcsolatok esetében.
IV. A példamondat
1. A példamondat feladata és felvételének módja
A Nagyszótárba csak akkor kerül be egy jelentés, ha adatolni tudjuk (a kivételt l. később). A példamondatok feladata kettős. Egyrészt bemutatják az adott szó vagy az értelmezett szókapcsolat jelentését, használatát, és mivel keletkezésük pontos évszámával tüntetjük fel őket, valamelyest képet adnak a szó történeti fejlődéséről is. A jelentés bemutatása mellett a példamondatok tükrözik a szó grammatikai és hangtani jellemzőit is, ezért a szócikkfejben, illetve a szófaji blokk vagy a jelentés(árnyalat) élén kiemelt hangalakváltozatot, illetve grammatikai sajátosságot adatoljuk.
200-250 esztendőt átfogó példamondataink kiválasztásánál nem az vezet minket, hogy az adott szöveg állítása, valóságtartalma helytálló legyen, illetve hogy a ma elfogadott tudományos álláspontot képviselje egy-egy kérdésben. A szótár – eltérően a lexikonoktól – nyelvi-lexikográfiai szempontokat tart szem előtt, a példaanyag válogatásánál mindenekelőtt azt, hogy a tárgycímszó példamondatbeli előfordulásának jelentése összhangban legyen a szótári értelmezéssel. Ugyanakkor törekszünk arra, hogy a példamondatok minél gazdagabban megmutassák az adott szó kulturális, társadalmi, történelmi stb. összefüggéseit, hátterét.
Egy értelmezett egységben rendszerint néhány példamondatot adunk meg, ettől lexikográfiai szempontok alapján eltérhetünk. A szóadatokat és a frazémákat bemutató példák is szigorú időrendben követik egymást. Minden értelmezett szótári egység (jelentés, jelentésárnyalat, értelmezett szókapcsolat, annak aljelentése, illetve bokrosított címszó alcímszava) példái közül kötelezően felvesszük a szócikkbe az időhatáraink közötti legkorábbit. Abban az esetben, ha a teljes szócikk abszolút első adata nem csupán egyetlen, hanem több jelentésbe vagy szófajba is besorolható, kérdőjelesen adjuk meg a leginkább valószínűsíthető, illetve legközkeletűbb jelentésben vagy szófajban. Ilyen esettel találkozhatunk pl. a kettős szófajú, melléknévi és főnévi jelentésben is élő szavak névszói állítmányi előfordulásakor. Első adatnak mindig az első szövegkörnyezetes példát tekintjük, szövegkörnyezeten értve egy szókapcsolatot vagy egy kétnyelvű szótár idegen nyelvű értelmezését is.
Előfordul, hogy a szótár nem csupán teljes mondatokkal illusztrál egy-egy jelentést, hanem bővebb szövegkörnyezet nélküli jellegzetes fordulatokkal, gyakori szókapcsolatokkal igyekszik minél árnyaltabban bemutatni a szó használatát.
A példamondatot a forrás alapján betűhíven – tehát a régies írásmódú betűket, a cz-t, a ts-et, hosszú s-t (ſ, ſ) stb. is megtartva – vesszük föl. Ezeknek a példáknak a helyesírása, különösen a feldolgozott időszak elején, igen változatos képet mutat, éppen a helyesírás változékonysága, egyáltalán nem vagy igen lazán kodifikált volta miatt. Megtartjuk azokat a mellékjeles betűket is, amelyek a mai helyesírás már nem használ. Az archivális cédulaanyagban rögzített adatokat többnyire a cédulák alapján idézzük, ezzel természetesen az is együtt jár, hogy ezekben a példamondatokban tükröződhetnek a cédulázó filológiai jártasságából vagy szemléletéből származó különbségek. Minden esetben visszamegyünk azonban a forráshoz, ha bizonytalan a szó értelmezése, vagy ha egyértelmű filológiai-bibliográfiai tévedés gyanúja merül fel. A szókapcsolati példák idézésének módja megegyezik a valódi példamondatokéval.
A példamondatban színnel kiemelhető adat állhat több szóból is különírt összetett szavak, elváló igekötős igék, értelmezett szókapcsolatok vagy bizonyos igealakok esetében. Igéknél az adat részének tekintjük a szóalakteremtő segédszavakat (fog, volna stb.), de nem része a mondatrészteremtő kopula (pl. az összetett állítmány igei része) és a névutó. Értelmezett szókapcsolatok esetében a teljes frazémát adatként kezeljük (ha névelővel vettük föl, akkor a névelőt is, nem része azonban az adatnak a vonzat.
A példamondatokban található rövidítéseket – a legközkeletűbbeket is – feloldjuk, az idegen rövidítések feloldása mellett megadjuk annak magyar értelmezését is. A rövidítések speciális csoportját jelenti a bizonyos lexikonokra, enciklopédikus művekre jellemző megoldás, amely szerint az adott lexikonszócikkben vagy kifejtő leírásban nem ismétlik meg a címszóban vagy fejezetcímben kiírt szót, hanem kezdőbetűvel helyettesítik. Ezeket a rövidítéseket a szócikkben minden külön jelölés nélkül feloldjuk, követve a forrás helyesírását, csupán a szókezdő nagybetűtől tekintünk el. Ugyanez a megoldás akkor is, ha az adott forrásban tilde helyettesíti a címszót. Rövidítésként feloldjuk a kémiai vegyjeleket, de nem oldjuk fel a képleteket, és nem kezeljük rövidítésként a fok (°), a százalék (%) és a paragrafus (§) jelét sem abban az esetben sem, ha kötőjelesen kapcsolt toldalékkal szerepel a példamondatban (pl. 60°-os szög, 20%-kal emelkedett).
A példamondatot kezdhetjük nagy kezdőbetűvel (ha a mondategész elején kezdjük a példát) vagy kis kezdőbetűvel (ha a mondat kimetszett részét közöljük). A példamondatban megtartjuk az eredeti szöveg kis- és nagybetűit, kivéve, ha egy szövegegység csupa nagybetűvel íródik. Ilyenkor kisbetűvel írjuk át a szöveget, szókezdő betűjét pedig a mai helyesírási szabályok szerint vesszük föl. Mondat végi írásjelként csak a kérdőjelet vagy a felkiáltójelet tesszük ki, a pontot vagy tagmondathatáron megszakított példa esetében a vesszőt elhagyjuk. Ha a példamondaton belül nyitó idézőjel található, s nem kerül be a szócikkbe a teljes idézett szakasz, a záró idézőjel előtt szögletes zárójelben kipontozzuk a hiányzó részt. Az idézőjeleket egységesítjük, a mai idézőjelformát írjuk be a szócikkbe akkor is, ha a forrásban más található. Ugyancsak a mai helyesírásnak megfelelően használjuk a kötőjeleket és a gondolatjelet.
A példamondatokat szükség esetén megrövidítjük, a mondat belsejéből is kihagyhatunk szövegrészeket, a kihagyásra szögletes zárójelbe tett három szóköz nélküli ponttal utalunk. Az idézetek eredeti három pontjait meghagyjuk a mondat elején, végén és belsejében is.
A példamondatokat zavaró, különösen értelemzavaró hiányok esetén kiegészítjük. Az ilyen kiegészítő szavakat, szókapcsolatokat is szögletes zárójelben vesszük föl. Ha nagybetűvel kezdődő mondat elejére illesztünk be kiegészítést szögletes zárójelben, akkor a szócikkben a zárójelben szereplő szót írjuk nagybetűvel, s a zárójelen kívül fölvett, eredetileg nagybetűs példamondatot kisbetűvel folytatjuk. Ha azonban egy mondat kisbetűvel kezdődő, kiragadott része elé kerül szögletes zárójeles kiegészítés, akkor a zárójeles részt is kisbetűvel kezdjük. Ezek a kiegészítések általában belesimulnak a mondat szerkezetébe, de előfordulhat, hogy a szögletes zárójelbe tett mondatrészt a ti. (= tudniillik) rövidítéssel vezetjük be. Szükség lehet szómagyarázatokra is, ha a példamondatban idegen vagy nem köznyelvi szóval, régies vagy nyelvjárási hangalak-, illetve grammatikai változattal találkozunk. Rendszerint nem adjuk meg azoknak a kevésbé ismert régies, ritka vagy idegen szavaknak a magyarázatát, amelyek más köznyelvi szótárakban megtalálhatók, illetve amelyek címszavai lesznek a Nagyszótárnak. Az eredeti forrásban feltüntetett szögletes zárójeleket a példamondatokban kerek zárójelre cseréljük, hogy világosan elkülöníthető legyen a forrás, illetve a szótár által alkalmazott szögletes zárójel.
Ha a forrásban a mai helyesírástól eltérő alak szerepel, azt külön megjelölés nélkül fölvesszük a szócikkbe (pl. hátulsó lábának patkója Által bé-tört agya veleje ki-foja), az értelemzavaró szövegrészek esetében azonban nem tapadó szögletes zárójelbe tett felkiáltójellel hívjuk fel a figyelmet az idézet szöveghű voltára. Ha a forrásban egyértelmű sajtóhibával (betűcsere, betűkihagyás, kis- és nagybetű fölcserélése stb.) találkozunk, azt a szócikkben kijavítjuk.
Olykor előfordul, hogy valamely jelentésre korpuszunk nem nyújt megfelelő példamondatot. Mivel adatolás nélkül magát a jelentést is el kellene hagynunk, áthidaló megoldásként a korábban már szótárazott jelentések esetében szótári hivatkozás kerülhet a szócikkbe. Az alább feltüntetett szótárak közül arra hivatkozunk, amelyikben legkorábbi adatként megtalálható a példamondattal nem illusztrálható jelentés. A szótárakat első kiadásuk első kötetének évszáma alapján mindig ebben a meghatározott sorrendben vesszük figyelembe: Czuczor Gergely–Fogarasi János: A magyar nyelv szótára (CzF.); Bárczi Géza–Országh László szerk: A magyar nyelv értelmező szótára (ÉrtSz.); Benkő Loránd szerk.: A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára (TESz.); Juhász József et al. szerk.: Magyar értelmező kéziszótár (ÉKsz.); Szabó T. Attila: Erdélyi magyar szótörténeti tár (SzT.); B. Lőrinczy Éva szerk.: Új magyar tájszótár (ÚMTsz.); Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések kéziszótára (IdSz. 1994); Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára (IdSz. 2002); Pusztai Ferenc főszerk.: Magyar értelmező kéziszótár (ÉKsz.2). A hivatkozást példamondat, évszám, kódszám és lapszám nélkül vesszük föl, pusztán a hivatkozott szótár címét rövidítve az irodalmi gyakorlat szerint, mindig a fentebb is használt szokásos formában. Az azonosíthatóság érdekében szükség esetén kiírjuk a szótár címszavát is. (A hivatkozott szótárak bibliográfiai adatait l. a rövidítésjegyzékben.)
A szokásostól eltérő adatolási eljárások
Az -ás/-és végű elvont főnevek összefoglaló jellegű első jelentésében csupán az abszolút első adat szerepel a szócikkben, függetlenül attól, hogy melyik igei jelentés realizálódik benne. Ha olyan műveltető vagy szenvedő igéből képzett -ás/-és képzős főnévnek van nomen actionis jelentése, amelynek alapigéje nem címszavunk, akkor a nomen actionis jelentés értelmezésében a kiinduló igére utalunk vissza (pl. bebocsáttatás1. ’a bebocsát ige szenvedő származékával kifejezett cselekvés’). A ható igékből képzett -ás/-és végű főnevek jelentésstruktúrájába nem építjük be a nomen actionis jelentést. A nomen actionis jelentés összevont adatolása kizárólag az -ás/-és képzős főnevek esetében lehetséges, az -at/-et, -tal/-tel képzős főnevek szócikkeiben külön vesszük föl és adatoljuk a megjelenő nomen actionis jelentéseket.
Hasonlóan adatoljuk a földrajzi nevekből ‑i képzővel alkotott melléknevek, illetve két szófajú szavak összefoglaló jellegű első jelentésében vagy jelentéseiben csak az adott jelentés abszolút első adata szerepel.
Az igekötőket önmagukban a legritkább esetben tudjuk adatolni, tehát igekötős igék példamondataival illusztrálhatjuk az igekötő jelentését, felhasználhatunk önálló címszóvá vált vagy önálló szócikkben fel nem vett igéket is. Az igekötők adatolását részletesen a bokrosított szócikkekről szóló részben tárgyaljuk.
Azokat a közszavakat, amelyek rendszerint tulajdonnevekelemeként is előfordulnak, olyan példamondattal is illusztrálhatjuk, amelyekben tulajdonnév részeként állnak. Ilyenkor természetesen csak a köznévi elemet kurziváljuk.
Ha egy szó vagy értelmezett szókapcsolat a korpuszban kizárólag képző-, illetve ragszerű utótaggal fordul elő, kivételesen ezzel is adatolhatunk, ilyenkor azonban az adott szót vagy értelmezett szókapcsolatot az utótag nélkül kurziváljuk (pl. a ’piarista szerzetesrend’ jelentésű ájtatos szerzet szókapcsolatot adatoló példamondat: ájtatos szerzetbeli barátok).
A címszavakról szóló fejezetben tárgyalt, önálló címszóvá nem váló igei származékok (műveltető, szenvedő és ható ige, valamint az igenevek) – hasonlóan a paradigmatikus alakokhoz – példaként fölvehetők az alapige megfelelő jelentésében.
2. A bibliográfiai adatok felvétele
Az idézethez kapcsolódóan megadjuk annak bibliográfiai adatait. A bibliográfiai adatok közül bekerül a szócikkbe a mű keletkezésénekéve, a szerző neve vagy a mű címe, fordításoknál a ford. rövidítés, többnyire kiegészítve az eredeti szerző nevével. A kiadási adatokat a szócikkben kódszám helyettesíti. Ennek alapján lehet azonosítani a szótár forrásjegyzékében a példamondat lelőhelyét, így a megadott oldalszámmal együtt visszakereshetővé válnak az idézetek. Az adatok az alábbi formában és szempontok szerint kerülnek a szócikkbe.
Keletkezési év
Ha kideríthető a pontos évszám: 1848.
Ha nem deríthető ki:
– a tól–ig határt pontosan ismerjük; pl. Berzsenyinél → 1804–1808;
– 1848 k. (= körül), ha ennél pontosabbat nem tudunk kideríteni. Az évszám mellett állhat e., k., u. (= előtt, körül, után) kiegészítés, ezeket nem tekintjük azonosnak a puszta évszámmal. Ezek a formák a következő sorrendben kerülnek a szócikkbe: 1973 e., 1973, 1973 k., 1973 u.;
– ha nem ismerjük és nem deríthető ki a keletkezési év; akkor a halálozási év e. formát használjuk, pl. Kazinczy: Pályám emlékezete → 1831 e.;
– az irodalmi gyakorlatban legtöbbször az első kiadás évét fogadják el keletkezési évnek. Ettől akkor térünk el, ha egyéb forrásokból (irodalmi lexikon, kritikai kiadás stb.) kiderül, hogy ez nem tekinthető keletkezési évnek. Ilyenkor vagy megadjuk az első kiadást megelőző pontos évszámot, vagy ha ez nem tudható, a kiadás éve e. (pl. 1951 e.) formát használjuk abban az esetben, ha a mű a szerző életében jelent meg; illetve a halálozási év e. (pl. 1975 e.) formát, ha halála után;
– ha a szöveg javított/bővített kiadásból, illetve átdolgozásból származik, akkor ennek, s nem az első vagy korábbi kiadásnak, változatnak az évszámát vesszük fel keletkezési évként (a Bánk bánt pl. vagy 1815-ös évszámmal idézzük, ha az eredeti szövegváltozat kerül a szócikkbe, vagy 1819-cel, ha a javított kiadásé);
– másodközléseknél a mű eredeti keletkezési éve kerül a szócikkbe.
A szerző neve
A szócikkbe mindig az idézett magyar szöveg szerzője kerül, fordítás esetén a fordító neve. A szócikkben feltüntetett szerzői név nem mindig egyezik meg a bibliográfiai tétel leírásában használt szerzői névvel, hiszen valamely szerző neve alatt nyilvántartott mű közölhet mástól származó szöveget. A szócikkbe a teljes szerzői név kerül, az azonos szerzői neveket indexszámmal látjuk el. A szerzői névre vonatkozó részletes utasítást l. a bibliográfiai tájékoztatóban. A szerkesztőt sosem tüntetjük fel szerzőként.
A publikáció címe
A címadat többnyire nem kerül be a szócikkbe, a források bizonyos típusánál, illetve ismeretlen szerzői adatok esetén azonban a címet vesszük fel. A címadatok egységes, illetve egységesen rövidített formában kerülnek a szócikkbe. Részletesen l. a bibliográfiai tájékoztatóban. A könyveknél szerző nélküli formákkal leginkább a 18. századi anyagban találkozunk. A periodikák esetében két típust különböztetünk meg: a folyóiratokból bekerülő idézeteknél, ha kideríthető, a szerző neve kerül a szócikkbe. Ha nem deríthető ki, akkor az egyéb – kétheti vagy ennél sűrűbben megjelenő lapokhoz hasonló megoldással élünk: a szócikkbe a periodika címe kerül. A Nyugatnak azokra az évfolyamaira is szerzői névvel hivatkozunk, amelyek 1908 és 1934 között kétheti rendszerességgel jelentek meg. Az archivális cédulagyűjtemény napilapjaiból származó idézeteknél utalunk a megjelenés pontos dátumára. Ismeretlen fordítójú műveknél a cím kerül a szócikkbe, kiegészítve a zárójeles ford. rövidítéssel.
A forrás kódszáma
A szócikkbe az idézet forrásának bibliográfiai adatait helyettesítő kódot veszünk föl. A három szövegtár kódjainak leírását és használatuk módját l. a bibiográfiai tájékoztatóban.
Az oldalszám
Az adatok visszakereshetősége érdekében feltüntetjük az oldalszámot. Oldalszámként mindig az adat lapszámát vesszük föl, akkor is, ha a példamondat előrébb kezdődik. Ha maga az adat szakad meg az egyik lapon s folytatódik a másikon, akkor az a lapszám kerül be a szócikkbe, ahol kezdődik. Ha egy lapnak (tehát két oldalnak) van közös lapszáma, akkor a lapszámmal egybeírt, szögletes zárójelbe tett r (= rektó, ’írott, nyomtatott lap elülső, páratlan oldala’), illetve v (= verso, ’írott, nyomtatott lap hátulsó, páros oldala’) betűjellel jelöljük a pontos oldalt, pl. 15[r], 15[v]; A1[r], A1[v]. A római lapszámokat megtartjuk a szócikkben. Lapszám nélküli idézet csak az alábbi esetekben kerülhet a szócikkbe:
Ha egyébként lapszámmal ellátott könyv kifejezetten számozatlan oldaláról való a példamondat, pl. mellékletből, két folyamatosan számozott oldal közé kötött tábláról stb. Ezekben az esetekben viszont az oldalszám mezőben utalunk arra, hol lehet megtalálni az adatot: 53–54 között; a könyv végén 3. melléklet stb. Ha a mellékletet külön lapszámozzák, kiírjuk annak lapszámát is.
A CD-s forrásokból származó adatokat lapszám nélkül vesszük fel.
V. A frazeológia
A magyar nyelv nagyszótára az állandósult szókapcsolatok (frazémák) közül csak az ún. értelmezett szókapcsolatokat dolgozza föl.
Értelmezett szókapcsolatnak azokat a több szóból álló, de lexémaszerűen összeforrt, idiomatikus szintagmákat, illetve szintagmatikus viszonyban nem levő, de megszilárdult formát mutató szókapcsolatokat nevezzük, amelyek önálló értelmezésre szoruló nyelvi elemek. Ezeknek a szerkezeteknek a lexémahasználata és nyelvtani formája kötött. Az értelmezett szókapcsolat jelentése – bár megőrződött benne az elemek önálló jelentése – lexémaszerűen ragadható meg. Kettőnél több szóból álló szintagmát csak kivételesen tekintünk szókapcsolatnak, ezek valójában szintén kéttagú szerkezetre bonthatók, besorolásuknál is ezt a kéttagú szerkezetet vesszük figyelembe.
A szótár nem dolgozza fel a szólásokat vagy más mondatértékű állandósult kapcsolatokat (szóláshasonlatokat, szójárásokat, közmondásokat). Ezek sem önálló egységként, sem példamondatként nem kerülnek be a szótárba.
Nem frazémaként, hanem szóadatként dolgozzuk föl a köszönő-elköszönő formákat és szitkozódásokat: adjon isten, jó napot; szedtevetteteremtette stb. Ezek ugyan gyakran nem puszta szóadatok, hanem szókapcsolati vagy mondatformát mutatnak, de mind az interakciós kifejezéseknek, mind a szitkozódásoknak igen nagy a variabilitása, s az alkalmi jellegű, csak egyéni szóhasználatban előforduló kifejezések igen nehezen különíthetők el a társadalmi érvényű, kötött formáktól.
Önálló frazémaként a szótár nem emeli ki az értelmezést nem kívánó szabad szókapcsolatnak nevezett kifejezéseket, tehát szótári egységként nem is értelmezi őket. Ezek hosszabb példamondat részeként vagy szókapcsolati példaként szerepelhetnek, bármelyik elemüknél. A példamondatban csak a címszóval megegyező szavukat kurziváljuk.
Az értelmezett szókapcsolatok legfontosabb jellemzői
– annak az elemének, amelynek szófaji értéke meghatározó, önmagában nincs meg az a jelentése, amelyet a teljes szókapcsolat hordoz;
– elemei nem cserélhetők másra (bár természetesen más lexémákkal is alkothatnak értelmezett szókapcsolatot);
– a köztük lévő szintaktikai viszony nem alakítható át a jelentés megőrzésével (pl. jelzős szerkezetből nem lehet már predikatív szerkezetet csinálni: beszélhetünk csonka családról, vagy mondhatjuk, hogy sok család csonka, de a csonka gúla nem cserélhető fel a gúla csonka állítással);
– az értelmezett szókapcsolat vezérszava nem, illetve csak korlátozottan toldalékolható. Pl. a melléknév nem fokozható, tehát nincs csonkább gúla; a birtokos személyjeles vezérszó különböző személyű alakjai (jár az agyam, jár az agyad stb.) egy szókapcsolathoz tartoznak, de esetragozni nem lehet a nominativusi vezérszót (a jár az agya és a jár az agyában két különböző frazéma).
Az értelmezett szókapcsolatoknak három típusát különböztetjük meg: jelzős, illetve igéből és névszóból álló szószerkezetet, valamint ritkábban két névszó határozós v. határozói szerepű szerkezete (pl. fok- v. mértékhatározós szerkezet, kettős határozó). Jóllehet nem szintagmák, értelmezett szókapcsolatként vesszük föl névszók önálló jelentéssel bíró állandósult névutós szerkezeteit (pl. a föld alól is). Értelmezett szókapcsolatként dolgozzuk fel azokat a több szóból álló idegen kifejezéseket is, amelyeknek első eleme olyan prepozíció, amelyet szabad szószerkezetekben, illetve több frazémában is használunk (pl. az ad2 szócikkében az ad absurdum, ad acta kifejezéseket).
Az értelmezett szókapcsolatok vezérszava és feldolgozásuk helye
A korábbi értelmező szótárak az értelmezett szókapcsolatokat – ahogy az ÉrtSz. előszava fogalmaz – annak a szavuknak a szócikkében értelmezik, „amely az új, sajátos jelentést hordozza”. A magyar nyelv nagyszótárában – ahogy az Új magyar tájszótárban is – formalizáljuk a vezérszó megválasztását: 1. a jelzős szerkezetet a jelzőnél, 2. a két névszóból álló határozós szerkezeteket, illetve a kettős határozókat első névszói elemüknél vesszük föl, 3. az igéből és névszóból álló szerkezetek vezérszava pedig rendszerint a névszóielem lesz. Ettől a megoldástól csak akkor térünk el, ha a névszói elem névmás. 4. A névmás(i határozószó)ból és igéből álló szókapcsolatok egységesen igei vezérszóval kerülnek be, tehát pl. az abban maradnak ’úgy egyeznek meg’ vagy a kitesz magáért ’derekasan helytáll’ szókapcsolatok az ige szócikkébe kerülnek. Az igenévi eredetű való melléknév magának való értelmezett szókapcsolata a névmási címszó alá kerül, akárcsak azok a szókapcsolatok, amelyekben jelzői szerepe van a névmásnak (pl. akármi néven nevezendő). A névmási, illetve névmási határozószói elemhez kerülnek azok az értelmezett szókapcsolatok is, amelyekben igei elemként a létige szerepel (pl. akármi legyek ’fogadkozásként, állítás bizonygatásaként’). Ha ugyanazzal a vezérszóval különböző típusú szókapcsolatok is előfordulnak ugyanazon a jelentésen belül, a fönti sorrend szerint kerülnek be a szócikkbe (1. jelzős szerkezetek, 2. két névszó, 3. névszó + ige, 4. névmás + ige).
Azokat a szavakat, amelyek eredetileg melléknévi igenevek voltak, s minőségjelzőként értelmezett szókapcsolat vezérszavává váltak, már melléknévnek tekintjük, tehát az ilyen szókapcsolatokat önálló címszóban dolgozzuk ki.
Az értelmezett szókapcsolatokat a vezérszó jelentése alapján besoroljuk a címszó valamelyik jelentésébe vagy jelentésárnyalatába. Ezen belül állhat a szóadati példamondatok után, illetve közvetlenül a jelentésszám után, ha az adott jelentésben csak értelmezett szókapcsolat szerepel. Az értelmezett szókapcsolatokat nem vonjuk össze, hanem mindig önálló egységként értelmezzük őket.
Az értelmezett szókapcsolatok blokkját a szótár nyomtatott változatában nem tapadó fekete tele kör (•) vezeti be, ezt követi a kurzivált szókapcsolati egység. A szókapcsolatnak a főváltozaton kívüli vagylagos részeit (pl. a névelőt vagy birtokos szerkezet esetén a -nak/-nek ragot) kerek zárójelben vesszük föl. Az értelmezett szókapcsolatnak a nem önálló frazémaként megjelenő vagylagos szóhasználatú vagy hangalaki változatait álló v. (= vagy) rövidítéssel kapcsoljuk össze (pl. a-tól z-ig v. ától cettig). Értelmezett szókapcsolatnak is lehet vonzata, illetve szerepelhet benne magát tárggyal bővített ige. Az értelmezett szókapcsolat is kaphat grammatikai vagy lexikai minősítést, amelyet a szóadatokhoz hasonlóan kezelünk a frazémák esetében is, pl. · ad absurdum (hsz-i értékben), · alább hoz(rég, Mat).
A szókapcsolati adatot értelmezés, valamint példamondat(ok) követi(k), ezeket a szótár ugyanolyan szempontok alapján válogatja, illetve kezeli, mint a szóadatok esetében. Ha ugyanannak az értelmezett szókapcsolatnak több jelentése is van, aljelentéseket különböztetünk meg, ezeket az a), b) stb. betűjellel vezetjük be, külön értelmezzük és adatoljuk. Ha egy értelmezett szókapcsolatnak melléknévi és főnévi jelentése is van, az eltérő szófaji értékű értelmezéseket aljelentésbe vesszük föl (pl. az alább szócikk alább írt szókapcsolata). A csupán az egyik aljelentésre vonatkozó grammatikai és lexikai minősítés az aljelentés betűjele után, az értelmezés előtt következik.
Ha egy jelentésben több szókapcsolat is szerepel, fekete tele kör választja el őket egymástól. A szókapcsolatok a következő sorrendben kerülnek a szócikkbe:
– a jelzős szerkezetek a jelzettszóbetűrendjében követik egymást (pl. a csonka gúla előbb áll, mint a csonka kúp);
– a két névszóból és a névszóból és igéből álló szókapcsolatok sorrendjét avezérszóparadigmatikusalakjai szabják meg: 1. a nominativusi alakok után 2. a tárgyragos alak következik, utána pedig 3. a határozóragosak állnak a ragok betűrendjében (az esetleges hasonulás nélküli formát vesszük figyelembe). A nominativusi alakok sorrendje a következő: legelőször az egyes számú, aztán az általános többes vezérszót tartalmazó adatok jönnek, ezeket követik az egy, majd a több birtokra utaló birtokos személyjeles formák (E/1. → T/3.), s végül a birtokjeles (elöl az egy birtokra, aztán a több birtokra utaló) alakok. A különböző nominativusokhoz járuló azonos raggal ellátott alakok is ebben a sorrendben követik egymást. Pl.: ház, házak, háza, házai, házé, házaké, házáé, házaié, házéi, házakéi, házáéi, házáiéi; házat, házakat, házát, házait, házét, házakét, házáét, házáiét, házéit, házakéit, házáéit, házáéit; házba, házakba, házába stb.; ... házzal, házakkal, házával stb. (A birtokos személyjeles alakok sorrendje természetesen nem játszik szerepet a besorolásnál, mivel a különböző személyű alakok azonos szókapcsolathoz tartoznak.) A paradigmatikus alakok által kialakított renden belül a másik névszói, illetve az igei elem betűrendje határozza meg a sorrendet (pl. jár az agya · töri az agyát · az agyába fészkelődik vmi · az agyába lobban vmi; vagy: vminek az árnyéka ráesik · árnyékot vet vmire · előreveti az árnyékát vmi · ráveti (az) árnyékátvkire, vmire stb.).
Az értelmezett szókapcsolatok nem vonhatók össze akkor sem, ha azonos jelentésű szókapcsolatok közvetlenül egymás után állnak, hiszen szemantikai-szintaktikai összetartozásuk, összeforrottságuk sokszor közel áll az összetett szavakéhoz. Az ilyen szókapcsolatokat is külön adatoljuk.
Ugyanakkor az alapformájában cselekvő igéből és névszóból álló szókapcsolatok példamondatai között felvesszük azokat, amelyek az igének olyan származékait tartalmazzák, mint amilyeneket az igei szócikkek példamondatai között a paradigmatikus alakokkal együtt megadhatunk, tehát a szenvedő, műveltető, ható képzős, illetve igenévi származékokat, ha ugyanannak a szókapcsolatnak aktív-passzív, műveltető stb. jelentéséről van szó (pl. az adó alá vet szókapcsolat példái között szerepel az adó alá vettetik). Ha egy értelmezett szókapcsolatnak csak passzív, műveltető stb. változata van, akkor azt emeljük ki, s az értelmezést is ahhoz igazítjuk. Abban az esetben is önálló értelmezett szókapcsolatként szerepel a szenvedő, illetve a műveltető alakot tartalmazó változat, ha a cselekvő és a szenvedő, illetve műveltető igés szókapcsolatok jelentése eltér egymástól. A szókapcsolat igei elemétől utalni kell a vezérszóra: 1. a frazeológiai utalás mindenképpen az alapige szócikkébe kerül, ha annak szenvedő, műveltető stb. származéka nem önálló címszó. 2. Az utalás a származékigéhez kerül akkor, ha az önálló címszóvá vált, és a származékige szókapcsolata önállóan kezelendő, s nem tekinthető egyszerűen a cselekvő igés szókapcsolat változatának.
A közvetlenül egymás után álló, azonos jelentésű szókapcsolatok definícióját nem ismételjük meg, hanem a másodiknál az ua. rövidítést használjuk. Ha az azonos jelentésű értelmezett szókapcsolatok eltávolodnak egymástól, a másodiknál a definíció helyén maga az első szókapcsolat állhat szinonimaként. Ha több szókapcsolat közül az egyik köznyelvi, a többi pedig nem, akkor a köznyelvit értelmezzük, akkor is, ha nem az áll az első helyen. Ilyenkor az első helyen álló szókapcsolat értelmezéseként ezt a köznyelvi szókapcsolatot adjuk meg, akárcsak abban az esetben, ha az azonos jelentésű szókapcsolatok közül valamelyik eltávolodik a többitől. Ha nincs köznyelvi változat, akkor természetesen az első helyen álló, pontos értelmezéssel ellátott szókapcsolatot használjuk értelmezésként. Pl. · csonka cövek: ’csonka gúla’ · csonka csúcs: ’ua.’ · csonka gúla: ’sokszögű alappal [...] határolt mértani test’ · csonka kúp: ’egy nagyobb és egy kisebb [...] határolt mértani test’ · csonka piramis: ’csonka gúla’.
VI. Bokrosított szócikkek
Annak érdekében, hogy a Nagyszótár a terjedelmi korlátok ellenére az archivális cédulaanyagnak és az elektronikus korpusznak minél nagyobb szeletét mutathassa be, ún. bokrosítottszócikkekbe sűrítve vesz föl bizonyos címszavakat. Olyan összetett szavak kerülhetnek bokrosított szócikkekbe, amelyeket elsősorban azért nem érdemes kidolgozni önálló szócikként, mert az elő-, illetve az utótag jelentése sztereotip módon ismétlődik bennük, s elő-, illetve utótagjuk az alapszókészlethez tartozó köznyelvi szó. Így maga az összetett szó sem kíván feltétlenül értelmezést, ugyanakkor ezeknek a szavaknak korpuszbeli reprezentáltsága, gyakori használata megkívánja, hogy ne pusztán szócikk végi utalásban említsük őket. A bokrosításban feldolgozott összetett szavaknak elő- és utótagja is önálló szócikke lesz a szótárnak, azokat a szavakat, amelyeknek nem szerepel mindkét tagja önálló szócikkben, nem vesszük fel szócikkbokorba alcímszóként. Kivételt azok a szavak képeznek, amelyeknek előtagja önállóan nem is használatos, ugyanakkor maguk az összetételek nem igényelnek feltétlenül önálló szócikket. Elsősorban idegen előtagú szavak (agro-, foto- stb.) tartoznak ide, illetve többnyire szóelvonással létrehozott magyar előtagú (pl. gyógy-) szavak. Az ilyen típusú bokrosított szócikkek kialakításakor különösen ügyelni kell arra, hogy az utótag közkeletű, ismert jelentésű szó legyen, s az összetétel ne igényeljen önálló értelmezést. Utótag bokorcímszóként csak akkor állhat, ha önállóan is címszó. Az igekötős igék egy részét, illetve a képző- vagy ragszerű utótagú szavakat is hasonlóan dolgozzuk föl, ennek alapján a bokrosított szócikkeknek több típusát különböztetjük meg.
Az összetett szavak bokrosított szócikkében többnyire egyjelentésű szavakat dolgozunk fel, de előfordulhat, különösen az igekötős igék esetében, hogy ugyanazt az összetett szót a címszó különböző jelentéseinek illusztrálására is felhasználjuk.
1. Összetett szavak elő- és utótagi bokrosítása
A bokrosított szócikk címszava az összetett szó elő-, illetve utótagjának kötőjeles formája lesz: pl. acél-,adó-1, illetve -forrás,-törvény. Szócikkfeje a címszón kívül csupán a szófaj helyett álló kerek zárójeles grammatikai megjegyzést tartalmazza: (előtagként), illetve (utótagként). A bokrosított címszavakat nem az önálló szócikkbe építve kezeljük, címszavukat mindig az elő- és utótaggal azonos önálló címszótól megkülönböztetve vesszük föl, pl. adó1 fn és adó-1 (előtagként), forrás fn és -forrás (utótagként).
A szócikkfejet a szokásos módon jelentés(ek) követi(k), s az elő- vagy az utótag alapján jelentésekbe, ritkábban jelentésárnyalatokba sorolva vesszük föl az alcímszavakat. A kötőjeles címszóvá váló szó jelentésszerkezete, illetve jelentései nem feltétlenül, sőt legtöbbször nem azonos(ak) az önálló címszó jelentésszerkezetével, illetve jelentéseivel. Mindig a puszta elő-, illetve utótagot értelmezzük. A kötőjeles bokorcímszó nem kap szófaji minősítést, s nem szófaji blokkokban, hanem egységes szócikkstruktúrában dolgozzuk föl akkor is, ha különböző összetételeiben eltérő szófaji értéket mutat. Az értelmezés után az alcímszavak egységei következnek, ezeket világos kettős virgula (||) vezeti be és választja el egymástól. Ezeknek az egységeknek az élén az alcímszó áll (az önálló szócikkek betűtípusánál kisebb betűtípussal), ezt az összetétel szófaji minősítése követi. Abban az esetben, ha az összetett szónak főnévi és melléknévi jelentése is van, mindkét szófajt feltüntetjük. A szófaji minősítések, illetve az őket bemutató példamondatok közül azt vesszük fel az első helyen, amelyikhez az alcímszó abszolút első adata tartozik. A második szófaj esetében már nem adjuk meg az első előfordulást. A szófaji minősítés után egyéb grammatikai megjegyzés vagy lexikai minősítés állhat. Az alcímszó nem kap külön értelmezést, szócikkfejét példamondat követi.
Az elő-, illetve utótag jelentésein belül az alcímszavak betűrendben követik egymást, az időrendet csak az alcímszavak példamondatai között érvényesítjük.
A bokrosított szócikk végén nincsenek utalások.
2. Igekötős igék bokrosítása
A bokrosított igekötős igéket az igekötő önálló szócikkében vagy – lévén az igekötők nagyon gyakran több szófajú szavak – egy szó igekötői szófaji blokkjának megfelelő jelentéseiben dolgozzuk föl. A jelentésbe sorolásnál természetesen mindig az igekötőt, és soha nem a teljes igét vesszük figyelembe. Az igekötők ilyen feldolgozása azért célszerű, mert az igekötők adatolása gyakorlatilag csak igekötős igével lehetséges, mivel önmagukban, ige nélkül elvétve fordulnak elő, s az igétől kontextuális okok miatt elvált igekötőket is csak igekötős ige példájaként lehet feldolgozni.
Az igekötőket minden jelentésükben néhány példával önállóan is adatolni kell. Ezeket a példamondatokat követheti az alcímszavak egysége, de nem kötelező alcímszavak megjelenése egy-egy igekötői jelentésben. Az igekötő adatolására felhasználható a szótárba önálló címszóként, alcímszóként vagy a szócikk végi utalások előtagi összetételei között felsorolt, illetve címszóvá semmilyen formában nem váló korpuszbeli ige. Az igekötő első előfordulásaként olyan más szófajú igekötős szó, különösen -ás/-és végű főnév is megjelenhet, amelyben elevenen él az igekötői funkció, későbbi adatként azonban csak igék kerülnek a szócikkbe. Önálló vagy alcímszóként is megjelenő igekötős igét csupán első előfordulásként veszünk fel az igekötő adatolására. Ezekben a példamondatokban csak az igekötőt kurziváljuk. Abban az esetben, ha egy igekötői jelentést csupán egyetlen – ezért mindenképpen önálló címszóvá váló – igekötős igével tudunk bemutatni, akkor az igekötő szócikkében csak az első adatot vesszük fel.
Az igekötő példamondatait betűrendben követhetik az alcímszóvá tett igekötős igék, illetve ritkábban és hasonló megfontolásokkal, mint az első igekötői adat esetében, egyéb igei származékok (pl. melléknevesült igenevek).
Az igekötős igét vagy egyéb szófajú szót akkor is csak egy igekötői jelentésben vesszük fel alcímszóként, ha többjelentésű, s mindig a legjellemzőbb igekötői jelentés szerint soroljuk be. Ha az igekötős ige jelentésváltozása az alapige jelentésváltozásán alapul, akkor igekötői szempontból egyjelentésűnek tekintjük, s az adott igekötői jelentésben mindegyik jelentésre mutatunk példát. Ezek sorrendjét – az elő- és utótagi bokrosítás két szófajú alcímszavaihoz hasonlóan – az időrend szabja meg, tehát mindig az abszolút első előfordulás jelentése kerül előre. Ha az ige poliszémiája az igekötő jelentésváltozásán alapul, akkor az alcímszó vagy az esetleges lexikai minősítés után szögletes zárójelben utalunk arra, hogy az igekötő mely jelentéseivel él még a szó: [2., 3a. is].
Az egyes alcímszavakat a tárgyas, illetve tárgyatlan minősítés követi. Ha egy igekötői jelentésben az igekötős ige több jelentését kell adatolnunk, s ezek tranzitivitás szempontjából eltérnek egymástól, mindegyik minősítést föltüntetjük és adatoljuk. A sorrendet itt is az első előfordulás adata szabja meg. Az igei szófaj jelölése és az értelmezés elmarad. A tranzitivitásra utaló minősítést lexikai minősítést követheti, ez után állhat a másik igekötői jelentésre utaló hivatkozás. A grammatikai, lexikai, ill. szemantikai hivatkozás egysége után állnak a példamondatok. Az alcímszó idézeteiben a teljes igekötős igét kurziváljuk. Az igekötő és az igekötői alcímszó adatolására az igekötős igének azokat a származékait is használjuk, amelyek az önálló címszóvá váló igék esetében is felvehetők (igenevek, ható, szenvedő és műveltető igei származékok).
Az önálló és alcímszóként megjelenő igekötős igékre is utalunk az alapige szócikkében, mindig a fő címszóra. Az igekötői szócikkek végén a valódi bokrosított szócikkektől eltérően utaló blokkot is kialakítunk.
3. Képző- és ragszerű utótagok bokrosítása
A bokrosított szócikkekhez hasonlóan dolgozzuk fel az ún. képzőszerű és ragszerű utótagokat (pl. -féle, -fajta, -mód) is, jóllehet ezekben a szócikkekben nincs alcímszóegység. Ezeknek a morfémáknak az átmeneti jellegét az is mutatja, hogy egy részük önálló szóként nem, csak utótagként használatos (‑szerű, -beli stb.). Ugyanakkor már a korábbi szótárak is szükségesnek érezték, hogy az önálló szóként és utótagként is élő szavak esetében ezt a kétféle használatot két címszóval különböztessék meg: pl. mód és -mód. Ezt a morfématípust néhány tankönyv ugyan a képzők között tárgyalja, címszóvá emelésüket azonban a szótári hagyományon túl az is indokolja, hogy az ezekkel létrehozott szavakat (sokféle, szakmabeli, gombamód) a legtöbb nyelvtan az összetett szavak közé sorolja. A tagok összekapcsolódása azonban meglehetősen szokványos, így többségüket nem lenne célszerű az önálló címszók rangjára emelni.
Ezeknek szócikkeknek a címszava is kötőjeles, s mivel utótagi szerepben állnak, a kiskötőjel a szó előtt áll: -beli. Ezek között a szavak között is van olyan, amely önálló és bokorcímszóként is megjelenik a szótárban, pl. fajta fn és -fajta (l. olyanfajta, sokfajta), felé nu és -felé (l. kifelé, visszafelé). Az előtagi bokrosításhoz hasonlóan nem szófaji meghatározás formájában minősítjük a címszót, hanem a funkciótól függő kerek zárójeles grammatikai megjelölést adunk: (képzőszerű utótagként), pl. -beli, -felé, illetve (ragszerű utótagként), pl. -szám, -mód. Ha az adott utótaggal létrehozható szavak nem egyetlen szófajhoz tartoznak, akkor sem alakítunk ki szófaji blokkokat, hanem – ha szükséges – az értelmezésen belül utalunk az összetételek szófajára.
Az ilyen típusú címszavakat is összetételeikkel adatoljuk. A példák között csak olyan szavakat veszünk föl, amelyek nem lesznek önálló címszavai a szótárnak. Ha egy jelentésre esetleg csak olyan adat található a korpuszban, amely önálló címszó lesz, akkor csak utalunk rá: az értelmezést lezáró kettőspontot követő jobbra mutató nyíl után kurzív betűkkel szedve következik az önálló címszó, ha több is szerepel a szócikkben, egymástól vesszővel elválasztva, betűrendben soroljuk fel őket.
Egy jelentésben nem csupán egyetlen példamondatot adunk meg, az adatok száma azonban nem korlátlan, mint az előtagi bokrosításnál, hanem lexikográfiai szempontok alapján veszünk fel néhány példamondatot. A képző- és ragszerű utótagok példáit az alcímszavaktól eltérően nem betűrendben, hanem időrendben soroljuk fel. A példamondatot a szokásos módon vesszük fel, de csak a példaként kiválasztott összetett szó utótagját, vagyis címszóval megegyező részét kurziváljuk.
Ezeknek a szócikkeknek a végén is kialakítunk utaló blokkot. Ha van tehát olyan összetétele a képző- vagy ragszerű utótagnak, amely önálló címszava lesz a szótárnak, azt az Ö: rövidítéssel bevezetett szócikk végi utalásként fölvesszük. Itt akkor is feltüntetjük a szót, ha a szócikk belsejében hivatkozásként szerepelt.
4. Számnévi bokrosítás
A nem lexikalizálódott jelentésű összetett számneveket az egyszerű számnevek önálló, illetve bokrosított szócikkében dolgozza fel a szótár.
Az önálló szócikk számfogalomhoz kapcsolódó jelentésének árnyalatában mutatjuk be az adott számnév utótagi helyzetű előfordulását összetett számnevekben (tőszámnevek esetében a különböző helyértékek jelölésében), ún. grammatikai megjegyzésben részletezve az ezzel összefüggő nyelvtani sajátosságokat. Ebben a jelentésárnyalatban együtt adatoljuk a főnévi és a melléknévi értékű használatot, időrendben közölve a példamondatokat.
Az egyszerű tőszámnévnek mint összetett szó előtagjának lexikográfiai leírása bokrosított szócikkben történik. A kötőjeles címszót követő első jelentés a képző- vagy ragszerű utótagokéhoz hasonló: csak példamondatokkal illusztráljuk, hogy a számnév melléknévi értékben hogyan kapcsolódik a tő-, illetve törtszámnévi utótagokhoz (pl. egyezer, kétharmad). A második jelentés a klasszikus bokrosítás szabályai szerint épül fel: olyan alcímszavakat adunk meg betűrendben, amelyekben a számnévi előtag -i, -s, -ú/-ű stb. képzős melléknévi utótaghoz kapcsolódik (pl. egyágyas, kétemeletes). Bokrosított szócikkbe természetesen csak olyan alcímszavakat vehetünk fel, amelyekben transzparens az összetételi tagok kapcsolata, jelentésük közvetlenül levezethető az elemek jelentéséből.
VII. Utalások, utaló szócikkek
A magyar nyelv nagyszótára többféle utalást használ. Az önálló szócikkeket rendszerint szócikk végi utalások zárják, külön utaló szócikkek is segítik a szótár használóját, s előfordul utalás a szócikk belsejében is. A szótár következetes utalózási rendszert dolgozott ki, az anyag természetéből adódóan hiányozhatnak utalások a szótárból. Ezeket a hiányokat a CD változatban folyamatosan pótoljuk.
1. Szócikk végi utalások
Az utalások többsége a szócikk végén áll, az értelmező-szemléltető részt követi. Nyolc utaló blokk szerepelhet a szócikk záró részében, ezek közül egyik sem kötelező része a szócikknek. Hét egységben utalhatunk a) ténylegesen kidolgozott szócikkek adatolt címszavaira, illetve b) szócikkben ki nem dolgozott szavakra. A nyolcadik blokkban szótári hivatkozások szerepelhetnek. Szócikk végi utalások jellemzően az önálló szócikkek végén találhatók, valódi bokrosított szócikkek végén semmiképpen nem. A különböző utalások az alábbi felsorolás sorrendjében követik egymást. Először a szótárban ténylegesen kidolgozott nyelvi egységekre utalunk.
Az első hét egységben az utalás típusát jelző rövidítést követő kettőspont után szoros betűrendben, kurziválva, vesszővel elválasztva soroljuk föl az adott egységbe tartozó címszavakat. Az utalási rendszer kidolgozásánál két szempontot tartottunk szem előtt: pontosan tükrözzük azt az alakot, amelyben az adott szó címszóvá vált, illetve hogy külön keresés nélkül, közvetlenül a megfelelő címszóhoz jusson el a használó, különös tekintettel arra, hogy A magyar nyelv nagyszótára többféle címszótípust használ.
J: rövidítéssel két szócikk erőteljes jelentésbeli, szemantikai kapcsolatára utalunk, tehát olyankor használjuk, ha több jelentésben is átfedés van az értelmezések között.
Ö: rövidítéssel bevezetve a szótár olyan önálló vagy bokrosított címszavaira utalunk, amelyekben az adott szó utótagként szerepel. Igei címszavaknál utalunk az igekötős igékre is. Utótagjuknál (nem pedig az alapigénél) utalunk az igekötős igenevek melléknevesült, főnevesült változataira. Tehát pl. a fogadó címszó végén utalunk a befogadóra (jóllehet a befogad melléknévi igenevének szófajváltásával jött létre a szó), a szófogadó-ra, a vendégfogadó-ra stb. Ha az az összetett szó, amelyre utalunk, nem önálló szócikként, hanem bokrosított formában került be a szótárba, nem az összetett alcímszót, hanem annak betűrendi helyén csupán a kötőjeles bokorcímszót vesszük föl. Pl. az antenna, a berendezés, a készülék szavak szócikkeinek végén az adó-1 címszóra utalunk, nem az adóantenná-ra stb. Ez az utalás is az egységes betűrendbe építve jelenik meg.
A címszót betűrendileg követik a származékai, illetve azok az önálló szócikként kidolgozott összetételei, amelyekben előtagi helyzetben áll, ezért ezekre önálló szócikkek esetében sem utalunk. Az utótagtól azonban az önálló szócikkben kidolgozott összetételekre akkor is készítünk utalást, ha az adott utótag nem önálló címszavunk. Ilyenkor az utótag utalószócikk címszavává válik.
Többszörös összetételek esetében a következő módon járunk el: mivel ezek is két részre bonthatók, mindig az egyszerű vagy összetett utótagtól utalunk a végső címszóra. Ha az utótag egyszerű szó, akkor külön a középső összetételi tagra nem utalunk, csak a többszörös összetételre (tehát pl. a vezető összetételi utalásai között a kocsivezető nem szerepel, csak a gépkocsivezető). Ha az utótag összetett szó, akkor természetesen a végső utótagnál is utalunk a többszörös összetételnek erre az összetett utótagjára, akkor is, ha csupán utaló szócikk (l. később) címszava lesz (pl. az őr szócikk végén utalás lesz a rendőr-re, a járőr-re, de rendőrjárőr utalás csak a járőr végén szerepel).
Az összetett szónak a mi címszavunkkal megegyező részét tildével helyettesítjük, pl. a húz ige végén Ö:alá~, fel~. Kötőjeles összetétel esetében a kötőjelet is jelöljük: pl. a fejedelemasszony végén az összetételi utalás apáca-~. Tildét csak akkor használunk, ha a tárgycímszó és az összetétel tildével helyettesített része teljesen megegyezik. Kiírjuk az összetett címszót, ha az utótag ugyan nem, de az összetétel birtokos személyjellel vagy valamilyen raggal vált címszóvá (pl. az úr szócikk végi összetételi utalásai között apjaura, a világ szó végén kiírjuk az égvilágon utalást). Nem tildézünk akkor sem, ha a címszavak ikességben eltérnek (pl. a könnyezik végén megkönnyez, a pályázik szócikkben megpályáz utalás szerepel). Kiírjuk az összetett címszót, ha magát tárggyal együtt címszóvá váló igekötős igére utalunk (pl. a makacsol szócikkfejes utaló Ö: rovatában megmakacsolja magát szerepel). Akkor sem tildézünk, ha az összetétel indexes, mert az indexszámot akkor is feltüntetjük, ha a tárgycímszóé és az összetételé megegyezik. Az összetételek betűrendbe sorolása a teljes szóalak alapján, nem az előtag alapján történik. A szócikkbokrok alcímszavaira történő utalásokat a bokorcímszavak szerint soroljuk betűrendbe.
Ha egy szó utótagi bokor címszavává válik, önálló szócikkének végén utalunk azokra az az alcímszói összetételeire is, amelyekben utótagként szerepel. Ebben az esetben ugyancsak az Ö: utalás mezőben az önálló címszói utalásoktól pontosvesszővel elválasztva kiírjuk a kötőjeles bokorcímszót, s külön betűrendben soroljuk fel annak alcímszavait. A felsorolásban az alcímszavak helyesírásához igazodunk. Pl. az állomás végén Ö:adó~, átjátszó~ [...] űr~, vég~;-állomás alatt: autóbusz-~; bérkocsi~ [...] vasút~ stb.
UB: rövidítéssel vesszük föl az utótagi bokrosított szócikkbe kerülő összetételek utalásait az önálló címszóvá váló előtag szócikkében. Ebben az esetben is a kötőjeles bokorcímszóra utalunk (pl. az angol szócikk végén -óra utalás szerepel ebben a mezőben).
Fr: rövidítéssel vezetjük be a frazeológiai utalások egységét, itt azokat a szavakat soroljuk föl, amelyeknek szócikkében a mi címszavunk értelmezett szókapcsolat nem vezérszói, de tartalmas elemeként szerepel. Általában nem utalunk a viszonyszavaktól (névelőktől, kötőszavaktól stb.), utalunk viszont a névutótól akkor, ha névszóból és névutóból álló szerkezetet veszünk föl értelmezett szókapcsolatként Utalunk a van-tól, ha nem segédigeként használt paradigmatikus alakjáról van szó. A maga visszaható névmástól sem utalunk, ha az igéből és a magát tárgyból álló szerkezet értelmezett szókapcsolat része, utalunk viszont, ha igéből és névszóból álló szókapcsolat névszói részeként lényeges eleme a szókapcsolatnak (ez a típus kivételes a szókapcsolatok sorában, mert az ige a vezérszó, l. az értelmezett szókapcsolatokról szóló szövegrészben). Pl. az adó2 végén Fr:általános, direkt, egyenes, [...] személyi utalók szerepelnek; a maga szócikk végén nem utalunk az adósságra az adósságba ejti magát szókapcsolat miatt, de utalunk a kiteszre a kitesz magáért miatt.
Az ÖU: rövidítés után azokat a szavakat vesszük föl, amelyekben a címszó szintén utótagként szerepel, de amelyek sem önálló, sem bokrosított szócikkben nem szerepelnek. A többszörös összetételek tagolása és a tildézése a valódi összetételi utalások szabályai szerint történik.
Az ÖE: egységében felsorolt szavak sem lesznek önálló szócikkei a szótárnak, itt a címszó előtagi helyzetben van. Az utalás formáját ebben az esetben is az összetételi utalások általános szabályai határozzák meg.
A Sz: rövidítés után soroljuk föl a szócikkben ki nem dolgozott származékokat. A származékoknál nem használjuk a tildét.
Az ÖU-, az ÖE- és a Sz-blokkba a gyakoriságuk, szótörténeti-etimológiai, morfológiai viselkedésük stb. miatt fontos szavak kerülnek. Rendszerint nem veszünk föl ebbe az egységbe tájszavakat, idegen szavakat, -ú/-ű, -jú/-jű képzős szavakat, olyanokat tehát, amelyek önálló címszavak is csak erős válogatással vagy egyáltalán nem válhatnak. Ebbe a három rovatba csak az archivális cédulaanyag és a Magyar történeti szövegtár címszavait lehet fölvenni, a kizárólag CD-adatbázisban előforduló szavakra nem utalunk. Az ÖU-, ÖE- és Sz-rovatban feltüntetett szavak a szótár használója számára is visszakereshetők a cédulagyűjteményben, illetve interneten keresztül a Magyar történeti szövegtárban.
Vö. bevezetéssel vesszük fel a szótári hivatkozásokat. Itt az alábbi szótárak közül azokra utalunk, amelyekben címszavunk megtalálható. A hivatkozott szótárak közé tartoznak az adathiány pótlására felhasználható szótárak, ez a kör kiegészül O. Nagy Gábor Magyar szólások és közmondások című művével (szokásos rövidítése: O. Nagy: SzólKm., de mi név nélkül tüntetjük föl a szócikk végi utalások között. (E szótárak pontos bibliográfiai leírását l. a rövidítésjegyzékben!) A SzólKm.-re csak akkor utalunk, ha a mi címszavunk O. Nagy Gábornál valamilyen frazéma vezérszavaként címszóvá vált. A hivatkozott művek sorrendje és rövidítése kötött: CzF.; ÉrtSz.; SzólKm.; TESz.; ÉKsz.; SzT.; ÚMTsz.; IdSz. 1994; IdSz. 2002; ÉKsz.2. Az ÉKsz.-re és az IdSz.-re a következőképpen hivatkozunk: 1. Ha az első kiadásban megtalálható az adott szó, akkor a hivatkozás ÉKsz., illetve IdSz. ez a hivatkozás érvényes akkor is, ha a címszó mindkét kiadásban ugyanazzal a címszóval található. Ezeket a hivatkozásokat az első kiadás időrendje alapján soroljuk be. 2. Ha csak a második kiadásban található meg címszavunk, akkor ÉKsz.2, illetve IdSz. 2002 formában tüntetjük fel a szótárt, mindegyiket a saját időrendje szerint besorolva. 3. Ha ugyanaz az adat eltérő címszóval található a két szótárban, akkor mindkét kiadást feltüntetjük a saját helyén (a mi címszavunktól eltérő címszóval együtt).
Ha a hivatkozott szótárban olyan jelentés bukkan fel, amely a nagyszótári szócikkben nem található, akkor annak alapján döntünk a hivatkozásról, hogy a mi szócikkünkbe kellene-e kerülnie az adott jelentésnek, vagy sem. Tehát a mn és fn szófaji minősítésű agg1 végén felvesszük az ÚMTsz. agg1 szócikkét, amelynek ’első kaszálású széna’ jelentése a ’régi, öreg, régebbről származó stb.’ jelentésekkel függ össze, de nem hivatkozunk az adós végén az ÚMTsz. ’bőkezű, adakozó’ adós1 szócikkére, amely A magyar nyelv nagyszótárában is külön szócikkbe kerülne. Nem hivatkozunk:1. utaló szócikkek címszavaira, az ÚMTsz. esetében nemcsak az alaki utalókra, hanem a csupán regionális szótári, illetve összetételi és/vagy frazeológiai utalást tartalmazó címszavakra sem. A CzF. kivétel e tekintetben, mert gyakran az értelmezést helyettesíti az utalás. 2. nem utalunk az ÉrtSz.-ban a szócikk végén felsorolt, de önálló szócikkben ki nem dolgozott összetételekre, származékokra. 3. Az ÉrtSz.-nak a szócikkfejbe kiemelt alakváltozattal azonos betűmérettel szedett, látszólag önálló, valójában azonban utaló szerepű szócikkeire, amelyekben a címszó után szófaji minősítés, ragozási példa és a ténylegesen kidolgozott címszóval azonos egyszavas értelmezés található (pl. agarász1, agát, csönd, kalán). 4. Nem vesszük fel a szótári hivatkozást, ha címszavunk egy másik szócikk értelmezésében fordul elő pontosvesszős szinonimikus értelmezésként. Utalunk azonban a TESz.-re, bármilyen típusú alcímszóként szerepeljen is benne a tárgycímszó (tehát a kettős virgula után álló címszavak, a Sz: rövidítéssel bevezetett, egymástól virgulával elválasztott, illetve a tildés címszavak miatt is hivatkozunk a TESz.-re).
Ha a szótárak címszava eltér a mi címszavunktól (leszámítva a régies betűjelöléseket, illetve az a-á és e-é különbség kivételével a hosszú-rövid magánhangzó-eltéréseket), és különösképpen is, ha az a megtalálhatóságot veszélyezteti, a szótári rövidítés után kurziválva a hivatkozott szótár címszavát is fölvesszük. Minden esetben kiírjuk a címszót, ha indexes. A nagyszótári címszó végén a szótáraknak minden olyan címszavára utalunk, amelyeket szóadatként vagy értelmezett szókapcsolatként a tárgycímszó szócikkében dolgoznánk föl (pl. az adózó végén SzT. adózó-rend; az alkuszik végén az ÚMTsz. alkudhatik és alkudik címszavára). Ha a hivatkozott szótárnak több olyan címszava van, amelyre utalnunk kell, ezek betűrendben, egymástól vesszővel elválasztva kerülnek a szócikkbe, a mi címszavunkkal megegyezőt a betűrendi helyén tildével helyettesítjük. Nem tildézünk viszont akkor, ha összetett vagy szókapcsolati címszó, illetve kettős címszó (pl. CzF. álcza, álczás; IdSz. aritmiás, aritmikus) elemeként szerepel a tárgycímszó. A kettős címszavakat elemeiket ún. középső ponttal elválasztva akkor is kiírjuk, ha első elemük egyezik meg a tárgycímszóval.
2. Utaló szócikkek
Alakiutalók: utaló szócikket készítünk a szócikkfejbe kiemelt hangalakváltozatokról, illetve írásváltozatokról. Ha a szócikkben alakváltozatként szögletes zárójelben kötőjellel felvett kötött tő szerepel, ebben a formában vesszük föl alaki utaló címszavaként is.
Szócikkfejesutalók: utaló szócikket készítünk, mintegy „önállósítjuk” a szócikk végi utalásokat, ha egy szó nem önálló címszava a szótárnak, nincs saját szóadata, és frazéma vezérszavaként sem szerepel, de más címszó összetételi utótagjaként, utótagi bokorban az alcímszó előtagjakét vagy más címszónál földolgozandó frazéma elemeként előfordul anyagunkban. Ezekben a szócikkekben kizárólag az Ö:- és a Fr:-blokk szerepelhet. Szócikkfejes utaló szócikkekben tehát csak önálló szócikkek címszavára, esetleg előtagi bokorcímszóra utalunk, hiszen az utótagi bokrosítás feltétele, hogy az összetétel elő- és utótagja is szerepeljen a szótárban önálló szócikként. A címszó után szófaji minősítést adunk, majd bekezdés nélkül az utaló rész következik. Az ilyen típusú, tehát szóadatot nem, csak utalásokat tartalmazó igei címszavaink szófaji minősítése mellől elhagyjuk a tranzitivitásra utaló megjelölést, pl. kebelez ige l. Ö:be~.
Ez a szócikktípus leginkább olyan címszavaknál jöhet létre, amelyeket valamely gyakori, produktív, tipikus jelentésváltozást eredményező képzővel hozunk létre. Nem vesszük föl automatikusan pl. az összes -i, -ú/-ű, -s képzős melléknevet, ugyanakkor összetételeik címszavaink lehetnek, s természetesen ezek a szavak élnek önállóan is, csak kidolgozandó szócikként érdektelenek számunkra. Nem lesz pl. önálló címszó a korú mn, de a kiskorú, a nagykorú stb. igen, tehát lesz korú mn l. Ö:kis~, nagy~ szócikk.
3. Utalás a szócikk belsejében
Ritkán a szócikk belsejében is előfordulhat utalás. Ezt a formát két esetben alkalmazzuk.
Szócikk belseji utalás szerepel a melléknévvé vált melléknévi igenevek és a határozószóvá vált határozói igenevek esetében (adott I. mn-i ign → ad;ajánlva I. hat-i ign → ajánl).
Kivételesen olyan szócikkben is előfordulhat szócikk belseji utalás, amely valamelyik paradigmatikus alakjában szófajváltáson ment keresztül, s emiatt a szófaja miatt címszóvá vált (pl. beljebb I. hsz bellebb → be1, belül, benn, bent).
A képző-, illetve ragszerű utótagok szócikkén belül is előfordulhat utalás. Ha az utótag valamelyik jelentésére csak önálló címszóként felveendő példánk van, a példamondat helyett az előbbi pontban tárgyalthoz hasonló módon utalunk rá.
Ittzés Nóra