gubás mn és fn
I. mn
1. (kissé rég) ’(gyakran, jellemzően) gubát viselő 〈személy〉, ill. olyan 〈közösség, csoport〉, amelynek tagjai jellemzően, hagyományosan gubát viselnek’ ❖ a’ gubás ember nehezen ſzenvedte, Hogy nappal alugyak, azt meg-ſe engedte (1794 Farkas András 7333007, 89) | [Sophie] nem sír többé, és az új helyhez, új módhoz, új emberekhez szokni kezd, ’s a’ gubás és kékszoknyás lakosait Semlyénnek szereti is (1805 Kazinczy Ferenc C2556, 260) | Nem írástudóknak, nem az úri rendnek, de beszélek szűrös gubás embereknek (1848 Petőfi Sándor C3500, 370) | a vonat mellett áll egy fehér gubás magyar, fekete csizmában s egy fehér gubás orosz, fehér bocskorban (1915 Móricz Zsigmond 9462014, 19) | a padokban szorongó ködmönös, gubás atyafiak is bóbiskolnak (1961 Népszabadság nov. 16. C4813, 2).
2. (/nyj) ’hosszú, gubancos, csomós, fürtös szőrű 〈állat〉 v. ilyen hajú 〈ember〉, ill. ilyen szőrrel borított 〈test(rész)〉’ ❖ Ásit Faunus és nyujtózik Rut torháját kiveti, Gubás testén vakaródzik, Csufos álmát neveti (1779 e. Faludi Ferenc CD01) | leg-jobbak a Krim orſzági gubás juhok (1783 Magyar Hírmondó C0271, 602) | [a kuvasz] baromőrző, nagyobb fajtájú, gubás kutya, milyeket a juhászok tartanak (1865 Czuczor Gergely–Fogarasi János C5945, 453) | fürtös, göndör, gubancos; gubás juh, magyarjuh (1872 A magyar nyelv teljes szótára C7036, 470) | Némely vidéken a hosszúszőrű kutya: gubás eb (1916 e. Malonyay Dezső CD07) | Engëm ȧz ȧ büdözs, gúbās boszorkȧ úgy mëkhȧrȧgított, hogy mȧj neki mëntem (1963 Magyar Nyelvőr C6014, 108).
2a. (rég) ’ilyen állat feldolgozott 〈bundája〉, ill. abból készült 〈ruha v. posztó〉’ ❖ Gerezna: lombos, fürtös, gubás ruha (1792 Kisded szótár C0816, 72) | Gerezna: (gubás ruha) (1809 Végtagokra szedett szótár C3747, 14) | Szőnyegen agg Ulemán, de gubás nagy bőrön Oroszlán Ültenek, és szemeik nehezedtek az édes italtól (1827 Vörösmarty Mihály CD01) | megkülönböztették a dupla sima, bojtos és gubás, tar és metélt, virágos és közönséges sima bársonyt (1900 Nagy Géza CD20).
2b. (nyj) ’hosszú, gubancos, csomós, fürtös 〈szőr(zet) v. haj〉’ ❖ ÚMTsz.
II. fn
1. (kissé rég) ’〈gyakr. a parasztságra vonatkoztatva:〉(jellemzően, hagyományosan) gubát viselő személy, csoport’ ❖ csak az látszik magyarúl tudni, a’ ki úgy beszéll, hogy a’ gubások is megértsék (1808 Kazinczy Ferenc C2558, 501) | A’ pusztán lakó, tán bámulására, némelly jó oldalra talál a’ városiban, ez ellenben sok dicsérni-valót, a’ mit nem is gyanított, a’ gubásban (1830 Széchenyi István CD1501) | föl sem akarák tenni, hogy a’ gubás egytől egyig gyilkos ne lett volna (1843 Pesti Hírlap CD61) | Békén görbül botjára a gubás; Ily mozdulattal nézte őse rég Betlehemben Mária gyermekét; S egy messzi bölcsőn felsírt már Judás... (1919 Tóth Árpád CD01).
2. ’gubát készítő mesterember’ ❖ gubások, kalaposok, festők, és kötélverők (1827 Kossuth Lajos CD32) | a csizmadiák és gubások is igen nagy áron kénytelenek adni müveiket (1854 Vasárnapi Újság CD56) | A saruvarga maga is kifesti a piros sarut a pléhtáblájára, a szabó az ollót; a szűcsnek három rókafark a címere, a gubásnak szűrgallér (1902 Jókai Mór CD18) | A takácsok és gubások használta szövőszék súlyosabb, masszívabb volt, jobban be volt rögzítve a helyiségbe, néha még a mennyezeti gerendákhoz is (1991 Magyar néprajz CD47).
Vö. CzF. gubás¹, gubás²; ÉrtSz.; SzólKm.; ÉKsz.; SzT.; ÚMTsz.