A magyar nyelv nagyszótárának áttekintő története

A magyar nyelvújítás és reformkor kiemelkedő eredményei a 18–19. század fordulóján megjelent különféle szótárak (l. Gáldi 1957; Sági 1922). Az ezekben megtestesülő szempontok kiválasztására, valamint a korabeli magyar szókincs összefoglaló bemutatására több szótári tervezet készült. Ezek egyikét Teleki József gróf, a működését 1830-ban elkezdő Magyar Tudós Társaság (a mai Magyar Tudományos Akadémia) első elnöke fogalmazta meg s nyújtotta be az 1817-ben meghirdetett ún. Marczibányi-pályatételre: az Egy tökéletes magyar szótár elrendeltetése, készítése módja című tanulmánya – egyéb írásaival együtt 1821-ben Pesten jelent meg nyomtatásban. Egyebek mellett főként ezt az írást alapul véve a Tudós Társaság 1834-ben tagjai számára nyomtatásban közzétette a nagyszótári tervet: ez magában egyesítette volna az értelmező, a történeti, a szaknyelvi, a táj- és etimológiai szótárt. Az előkészítő munkák, valamint az elkezdődött gyűjtés eredményeit figyelembe véve 1839-ben módosították a kidolgozás elveit és utasításait. Ezeket 1840 júniusában nyomtatásban is megkapták a tagok, hogy az ő közreműködésükkel készüljön el a szótár. Hamarosan kiderült, hogy a többkötetesre és ilyen sokoldalúra tervezett művet az elgondolt módon nem lehet egységessé alakítani és rövid idő alatt elkészíteni. Ezért 1844-ben Czuczor Gergely és Fogarasi János kapott megbízást immár egy kisebb értelmező, vagyis a 19. század első felének szókincsét bemutató szótár összeállítására. A két szerző nagy lendülettel fogott munkához, és 1848 elején az i kezdőbetűs szavakig eljutva már az anyag kétötödével elkészültek, „és csupán a politikai zavarok évei alatt” akadozott a szerkesztés. Czuczor Gergelyt ugyanis az 1849 januárjában megjelent Riadó című verséért a császári hatóságok várfogságra ítélték, de a szótári munkát 1851-ben történt szabadulásáig ekkor is folytatni tudta. A kézirat 1861-re készült el, s 1862 és 1874 között A magyar nyelv szótára címen hat kötetben jelent meg. Czuczor Gergely nem érhette meg a kézikönyv teljes megjelenését, 1866-ban elhunyt.

A 19. század második felében a művelt közönség köreiben csak „Nagy Szótár”-ként emlegetett, később CzF.-ként rövidített mű – tekintélyes terjedelme ellenére – a régebbi korok, valamint a nyelvjárások szókészletét és a különféle mesterségek szavait csak részben és egyenetlenül tudta feldolgozni. Ezért már e szótár befejezésével párhuzamosan Szarvas Gábor és Simonyi Zsigmond 1873-ban elkezdte a Magyar nyelvtörténeti szótár összeállítását (1–3., 1890–93): ez a kézikönyv – szándékai szerint – a legrégibb magyar nyelvemlékektől nagyjából 1750-ig tárta fel a magyar írásbeliség nyelvét. 1881-ben azonban a magyar szókincs lehető legteljesebb feldolgozása érdekében Simonyi Zsigmond még további két szótár elkészítését tartotta szükségesnek. Ezek közül az egyik az élő népnyelv szavainak egybegyűjtését célzó tájszótár: ennek összeállítását 1884 végén határozta el a Magyar Tudományos Akadémia nyelvtudományi bizottsága, s a mű Szinnyei József szerkesztésében Magyar tájszótár címen két kötetben 1893 és 1901 között jelent meg. A másik szótár feladata az újabb magyar irodalmi nyelv – vagyis a nyelvújítás kezdetétől, a 18. század második felétől 1900-ig tartó időszak nyelvének – feldolgozása lett volna.

Ezt követően a Magyar Nyelvőr 20. (Simonyi 1891: 59) és 22. (Zolnai 1893: 219) évfolyamában közzétett felhívás nyomán spontán gyűjtések indultak 19. századi írók műveiből, hogy az így összegyűlt anyagot is felhasználva készüljön el az új szótár. A Magyar Tudományos Akadémia azonban hivatalosan nem foglalkozott az üggyel, s ez Simonyi Zsigmondot 1894-ben a következő kifakadásra késztette: „mikor jutunk újabb irodalmunk rendszeres feldolgozásához? Majd valamikor a jövő században. Nagy nemzeti föladat volna ez, melynek megvalósításához mecénások kellenének, de a mi mecénásaink ideálja rendszerint a rossz dráma és a vizenyős vers!” (Simonyi 1894: 368). A szótár ügyének előmenetelét az sem segítette, hogy az elkészítendő mű jellegéről sem volt egyetértés: Simonyi egy homogénebb, a magyar irodalmi nyelv 19. századi szótárát akarta megalkotni, vele szemben Zolnai Gyula már a 19. század elején is tervbe vett „egyetemes magyar szótárt” képzelt el. Ebben helyet kaptak volna az irodalmi, a köz- és népnyelv, az egyes szakmák és rétegnyelvek szavai és a teljes szóláskészlet történeti alapon.

1897-ben az Akadémia fórumai helyett az Országgyűlés nyilvánossága elé került az új szótár ügye. Ez év augusztus 11-én Madarász József képviselő interpellációban kérdezte meg Wlassics Gyula közoktatási minisztertől, hajlandó-e (a magyar nyelv védelmében) az új szótárt anyagilag is támogatni. A miniszter válaszában egyetértett azzal, hogy szükség van megbízható szótárakra, ezért tárcája költségvetésének terhére évi 2000 forintot bocsát az Akadémia rendelkezésére az új szótár elkészítéséhez. Az MTA-t 1897. október 11-én kelt leiratában tájékoztatja erről, egyben javasolja „a Magyar Tudományos Akadémia nyelvtudományi osztálya kebelében egy állandó szótári bizottság fölállítását” (Akadémia Értesítő 1897: 664). A szótári bizottság működési tervezetét 1898. március 21-én fogadták el, a testület első ülése május 17-én volt. Ekkor választották meg elnöknek Szily Kálmánt, előadónak (vagyis a munkálatok tényleges vezetőjének) pedig Zolnai Gyulát. Még ebben a hónapban, a Magyar Nyelvőr 5. füzetében megjelenik Simonyi Zsigmondnak, a Nyelvtudományi Bizottság előadójának (titkárának) felhívása az anyaggyűjtésben való részvételre. Ebben egyebek mellett a következőket olvashatjuk: „Az új Nagy Szótár előmunkálatait az állami költségvetésből nyert állandó évi támogatás alapján még e nyáron megindítja a M. T. Akadémia. E szótár lehető teljességre törekedvén, nemcsak az eddigi szótárak anyagát, hanem a jelesebb újabb írók nyelvkincsét is föl fogja ölelni, s azért a gyűjtés e nagy arányú munkálatában a művelt közönség s főképen irodalomtanáraink közreműködésére is számítanunk kell” (Simonyi 1898: 240). A gyűjtés szempontjairól azonban nem szól a felhívás, mivel ezekről még nem határozott a bizottság. Ennek oka pedig a már fent is jelzett szemléleti eltérés volt: teljes szótár legyen-e az új nagyszótár, vagy a korabeli köznyelvet tükrözze-e. Ezt a bizonytalanságot fokozta még az a tény is, hogy 1898 decemberében a Szótári Bizottság „végleg elhatározta, hogy az eddigi nevezetesebb magyar szótárakban meglevő czím­szókat, előkészületül a Magyar Nyelv nagy Szótárának új kiadásához, egybe fogja szedetni és a gyűjtők munkájának megkönnyítése végett, külön Czímszó-jegyzékben, kézirat gyanánt ki is fogja nyomtatni.” Ez a gyűjtemény, melyet hét régebben, illetve az akkori közelmúltban készült szótár anyaga alapján állítottak össze, 1899 végén 300 példányban jelent meg, és 122 067 szót tartalmaz. A gyűjtőket ezzel tulajdonképpen arra biztatták, hogy az ebből hiányzó szavakra, adatokra vadásszanak, hogy minél több címszó legyen a tervezett szótárban. Másokkal együtt Simonyi Zsigmond sem értett egyet ezzel a módszerrel, mert szerinte a szótárnak elsősorban a szavak jelentését és használatát kell tükrözni. Változatlanul úgy gondolják, hogy a Nagyszótár kizárólagos feladata az akkori köznyelv szókészletének összegyűjtése és bemutatása, a régebbi korok és a tájnyelvi változatok szavaiból csak szó- és művelődéstörténeti okokból szabad a legfontosabbakat bevenni. A gyűjtőmunka azonban a címszójegyzék alapján megindult, s 1902-re már félmilliónál több adat gyűlt össze, 1903-ban pedig már a rendezés gondolata is felmerült. A látszólagos sikerek ellenére egyre világosabbá vált, hogy számos gyűjtő felkészültsége elégtelen a munkához, továbbá az, hogy a teljességre törekvésből nagy aránytalanságok fognak keletkezni. Az 1907-ben összeállított forrásjegyzék már mutatta a súlyos egyenetlenségeket: a tizennyolcadik századból szinte mindenféle anyagot gyűjtöttek, a tizenkilencedikből pedig jószerével csak szépirodalmat. A helyzet tarthatatlanságát 1909-ben már Zolnai Gyula is belátta, a munkát azonban – a Szótári Bizottság üléseit is egyre inkább jellemző érdektelenség ellenére – folytatták. Ebben szerepe lehetett annak is, hogy több európai nyelvnek, például a franciának, a németnek, az angolnak, a horvátnak, a hollandnak a nagyszótára is akkoriban készült vagy már meg is jelent (l. Grimm, HASz., Littré, Oxford, WNT. stb.).

1907-ben Zolnai Gyulától (akit 1906-ban nyilvános rendes tanárrá neveztek ki a kolozsvári egyetemre) Tolnai Vilmos vette át a munkálatok vezetését. Hamarosan felismerte, hogy a feldolgozandó források számát csökkenteni kell, ellenben gyűjtetni kell hírlapokból és folyóiratokból is, mert ezek közvetlenebb kapcsolatban állnak a beszélt nyelvvel. 1911-re 1 703 műből már 1 400 000 adat gyűlt össze, de a tényleges szótári (szerkesztési) munkák még csak nem is körvonalazódtak. Ebben az elvi és módszertani tisztázatlanságok mellett egyre nagyobb szerepet játszott az anyagi feltételek fokozatos romlása is: a mintegy másfél évtizede megszavazott költségvetési támogatásból nem lehetett kellő számú és képzettségű munkatársat foglalkoztatni. Néhány év múlva az I. világháború, az azt követő társadalmi-politikai helyzet, valamint az infláció következtében a munkálatok nagyon lelassultak, majd teljesen leálltak. Tolnai 1921-ben javasolja „ennek a nemzeti és tudományos jelentőségű nagy műnek” a folytatását, melyre addig összesen 250 000 koronát fordítottak, ámde a szűkös pénzügyi keretek miatt csak irodalmi anyag gyűjtését látta lehetségesnek. 1922-ben, amikor lassan újra elindult a munka, Tolnai mégis visszatért a teljes szótár elkészítésének tervéhez, ráadásul az időhatárt 1920-ra módosította (miközben az anyagfeldolgozással csak 1875-nél tartottak), s 1930-ra be akarták fejezni a gyűjtőmunkát. 1924-ben több mint két és fél millió adata volt a Nagyszótárnak.

1924-ben a Szótári Bizottság elnöke, Szily Kálmán elhunyt, helyét Szinnyei József foglalta el. Tolnai Vilmost 1925-ben a pécsi egyetem tanárává nevezték ki, ezért lemondott előadói tisztségéről, helyére Gombocz Zoltánt választották meg. A munka az előző évekhez hasonló ütemben folytatódott, és a teljesség igénye (irodalmi és társalgási nyelv, népnyelv, műszavak, szólások stb. gyűjtése) is változatlanul fennmaradt, ezt támogatta a Szótári Bizottság 1928. évi jelentése is. 1933-ban 3 160 000 adatból állt a gyűjtemény.

Gombocz Zoltán 1935 májusában váratlanul elhunyt, helyére Melich Jánost választották. Az ő irányításával tervezet készült az anyag betűrendbe sorolására, de ebből igen kevés valósult meg. Melich 1938-ban átadta előadói helyét Sági Istvánnak. Az ő vezetésével folytatódott az anyaggyűjtés és -rendezés, de 1944-ben, Budapest ostroma idején a munka félbeszakadt.

A II. világháborút a nagyszótári cédulaanyag sértetlenül átvészelte: ebben nagy szerepe volt Szabó Dénesnek, a Magyarságtudományi Intézet titkárának, aki évekkel később a Nyelvtudományi Intézet alapító munkatársa lett. Az egész szótári terv azonban sokadrangú kérdéssé vált: 1945 és 1950 között semmiféle ilyen jellegű munka nem folyt. 1949. február 25-én megalakult a Magyar Tudományos Tanács, melynek fő feladata volt a magyar tudományos életnek és a Magyar Tudományos Akadémia működésének átszervezése. A MTT Társadalomtudományi Szakosztályának határozata értelmében 1949 szeptemberében a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium intézményeként jött létre a Nyelvtudományi Intézet, mely 1951 elején átkerült az átszervezett MTA intézményei közé. Az intézet létrehozásával együtt – a korabeli gyakorlatnak megfelelően – az 1950 és 1954 közötti időszakra felvázolták a nyelvtudomány ötéves tervét is. Ebben a régi magyar nyelvvel foglalkozó fejezet 4. pontjaként szerepel „Az akadémiai Nagy Szótár anyagának rendezése és hozzáférhetővé tétele” (l. Terv 1949: 99), mintának pedig a modern orosz irodalmi nyelv akkoriban készülő szótárát javasolták.

1950 közepén a Nyelvtudományi Intézet kezelésébe került az akkor mintegy 4 000 000 cédulából álló gyűjtemény. Ebből hamarosan kiemeltek egy kb. 450 000 cédulából álló szóanyagot, amely 19. századi klasszikus írók műveiből származott. Ezeket az adatokat külön állományként rendezték, s az anyagot később az ugyancsak az első ötéves tervben szereplő értelmező szótár jelentéseinek bemutatására használták fel – valójában ez volt a nagyszótári cédulaanyag első tényleges hasznosulása. Az anyaggyűjtés, illetve a maradék (nagyobb) adathalmaz rendezése 1951 őszén Kelemen József vezetésével, majd 1952 őszén Gáldi László irányításával folyt, de 1953 első felében költségvetési okok miatt a munka újra leállt. 1953 szeptemberében az MTA Nyelvtudományi Bizottsága határozatot hozott az akadémiai nagy­szótárról. Ebben a tervezett műnek „A magyar irodalmi nyelv nagyszótára a felújulás korától napjainkig” címet javasolják, s úgy vélik, hogy az alapszókincs terén teljességre kell törekedni, a szakmai és tájszavakból, a viszonylag huzamosabb ideig élt fontosabb elavult szavakból válogatni kell. A korábbi nézetekkel szemben felveendőnek tartják a legfontosabb fogalmakat kifejező idegen szavakat is, hogy meg lehessen figyelni a régebbi idegen szó és a helyére lépő új magyar szó viszonyának, használatbeli értékének változását. A nagyszótárnak ugyancsak feladata, hogy tájékoztasson az egyes szavak réteg- és csoportnyelvi jellegéről, valamint hogy a jól megválasztott és filológiailag is megbízható példamondatokkal bemutassa az egyes szavak életét. A súlyos költségvetési nehézségek ellenére azt javasolja a határozat, „hogy a következő ötéves terv keretében Szótári Intézet állíttassék fel, amely összefogná és irányítaná a hazánkban folyó szótári munkálatokat. Hasonló jellegű intézet működik a Szovjetunióban is” (Határozat 1953: 261). Nyomatékosan szól a határozat a szükséges anyagi és személyi feltételek biztosításáról is. Úgy látják, ha minden megvalósulna, a 300 000–400 000 címszót tartalmazó nagyszótár utolsó kötete húsz év múlva [vagyis 1973-ban! – GK] megjelenhetne.

A Nyelvtudományi Bizottság határozatát követően a gyűjtő- és rendezési munka újra folytatódott, és az addig rendelkezésre álló anyagra építve több mutatvány is megjelent a tervezett szótárból. Gáldi László és Wacha Imre 1957-ben a fa szócikket (Gáldi–Wacha 1957), 1958-ban a kiad és a sárga szócikket (Gáldi–Wacha 1958) tette közzé, 1960-ban pedig Gáldi László közölt egy cikket a Magyar Nyelvőrben (Gáldi 1960), melyben a dalabáj-tól a daliá-ig terjedő szavakat mutatta be. Ebben a cikkben találkozhatunk először a nagyszótár kiadására vonatkozó konkrét számításokkal is: „ezek szerint a szótár 25–30 kötetre terjedne, kötetenként 1 300–1 400 lapon 10–12 000 szócikkel”, vagyis mintegy 300 000 címszó lett volna a szótárban, amelynek felső időhatárát 1960-ban jelölték meg.

A Nyelvtudományi Intézet azonban az 1950-es és 60-as évek folyamán más szótári munkálatokat részesített előnyben: ekkor folyt A Magyar Nyelv Értelmező Szótárának (1–7., 1959–1962) szerkesztése, majd elkezdődött a Petőfi-szótár összeállítása (1–4., 1973–1987), valamint megjelent a Magyar értelmező kéziszótár (1972), így a Nagyszótárra kevés figyelem esett. Ennek következménye az lett, hogy a hagyományos cédulázó anyaggyűjtés 1962-ben teljesen leállt, utána már csak különféle napilapokból kivágott adatokkal bővült a szóanyag (nagyjából 1964 közepéig). A különböző szempontú rendezés Kelemen József, majd J. Soltész Katalin felügyelete alatt ugyan még tartott, de a pénzforrások állandó szűkössége, illetve hiánya miatt 1974-ben a Nagyszótárral összefüggő munka gyakorlatilag leállt. A cédulaanyag azonban nem maradt kihasználatlanul: egyrészt számos nyelvtörténeti jellegű monográfia, szótörténeti cikk és tanulmány támaszkodott erre, másrészt igen jó forrásul szolgált olyan jelentős szótári munkákhoz, mint A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára (1–3., 1967–1976), az Új magyar tájszótár (1–4., 1979–2002; az 5. kötet nyomdakész kéziratban van) és valamivel később az Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen (1–2., 1993–1995).

1976 májusában Imre Samu az MTA I. Osztályának ülésén elhangzott előadásában ismét napirendre vette a Nagyszótár újraindításának ügyét (Imre 1977). Ebben összefoglalta a korábbi elképzeléseket és vitákat, s azt a véleményét hangoztatta, hogy a magyar tudományos közéletnek szüksége van a nagyszótárra, majd így folytatta: „A nagyszótár […] nem lehet csak a Nyelvtudományi Intézet ügye, sőt még csak a hazai nyelvtudományé sem; hanem – szellemi téren – még az I. osztály kereteit is meghaladó mértékben a társadalomtudományoké; gazdasági vonatkozásban pedig – legalábbis – összakadémiai ügy” (i. h. 286). Imre Samu áttekintette a Nagyszótár szervezeti, gazdasági és személyi helyzetét is, és úgy látta, hogy a Nyelvtudományi Intézeten belül létrehozandó önálló főosztály keretében kellene a munkálatokat végezni. Ehhez 7–8 fős szerkesztőséget és 30–40 fős munkaközösséget tart szükségesnek, a fiatal lexikográfusokat pedig az egyeteme­ken kellene felkészíteni a szótári munkára. Az 1970-es évek elején kidolgozott koncepciót alapul véve 25 éves távlatban látja megvalósíthatónak a művet, s a kiadás költségeit is beleszámítva 100 millió forint körülire becsüli a szótár összköltségét, s ezt az Akadémiának kellene előteremteni.

Ezt követően újra elkezdődött a munka, amely az előremutató, biztató tervek ellenére ismét csak az anyag rendezését jelentette. A tudományszervezés felső szintjein ugyanis nem születtek meg a szükséges döntések, így a pénzügyi helyzet változatlanul csak csekély számú munkatárs foglalkoztatását tette lehetővé, tényleges lexikográfiai tevékenység egyáltalán nem folyhatott.

A Nagyszótár helyzetében az 1980-as évek közepén történt meg az a fordulat, amely a több mint nyolc évtizedes munkálat tényleges megvalósulása felé mutatott. Herman József, a Nyelvtudományi Intézet akkori igazgatója – különösen Papp Ferenc ajánlatára – kezdeményezte a munka újraindítását. Ebben két tényező mindenképpen szerepet játszhatott. Az egyik az lehetett, hogy Herman József romanista nyelvtörténész lévén jól ismerte az ekkoriban már több kötetből álló, megjelenés alatt levő két monumentális nagyszótárt, az olaszt (l. Battaglia), illetőleg a franciát (l. Trésor). A másik pedig nyilván az volt, hogy az igazgató tisztában volt azzal, hogy a modern lexikográfiában milyen lehetőségeket nyújt a modern technika, a számítógépes adatbázisra épülő szótárírás.

A Nyelvtudományi Intézet előterjesztését az MTA I. Nyelv- és Irodalomtudományok Osztálya 1983. szeptemberi 26-ai ülésén tárgyalta, majd továbbította az MTA Elnökségének. Ez a testület 1984. február 28-án úgy döntött, hogy megfelelő anyagi eszközök biztosításával támogatja „A magyar irodalmi és köznyelv nagyszótára (1533–1990)” című munkálatot. Az előkészületek elvégzését a Nyelvtudományi Intézet Szótári Osztályára bízta. Papp Ferenc akadémikus kapott megbízást a munkálatok vezetésére, amelyek 1985 februárjában egy informatikus (Pajzs Júlia) és egy adatrögzítő munkatárs (Mészárosné Zoller Erzsébet) közreműködésével meg is indultak. 1986 nyarától tíz éven át, 1996 decemberéig Kiss Lajos tudományos tanácsadó (1998-tól akadémikus) irányította a munkát. Az új, számítógépes alapokra helyezett nagyszótári tevékenység ebben az időszakban a következő főbb részfeladatokból állt: az új források kijelölése irodalomtörténészek közreműködésével (16–17. sz.: Kőszeghy Péter; 18. sz.: Szilágyi Ferenc; 19. sz.: Szabó G. Zoltán; 20. sz.: Tverdota György), a számítógépes adatrögzítés és adatkezelés elveinek kidolgozása, ezek gyakorlati megvalósítása, különféle szótári feldolgozóprogramok fejlesztése. A korpuszbővítéshez szükséges további források kijelölését az 1990-es években Csengery Kinga, 2004-ben Lipp Veronika végezte.

Az ekkor megfogalmazott koncepció szerint a „szótár elsősorban szépirodalmunk szókincsét fogja tartalmazni a könyvnyomtatás korától (1533: Komjáti Benedek bibliafordítás-részletétől) napjainkig (1990), de ezen túlmenően felöleli azt az általános érdekű szókincset is, amely a nyomtatásban megjelent közéleti, politikai és magán jellegű írásokban, tudományos és vallási munkákban jelentkezik. A XVIII. századtól kezdődően fokozott figyelemmel lesz a szótár az időszaki sajtó nyelvére, a tankönyvekre, valamint a tudománynépszerűsítő irodalomra” (Kiss L.–Pajzs1989: 131).

Az MTA-tól (és más intézményektől, főleg az OTKA-tól) kapott támogatás lehetővé tette a munkacsoport kibővítését, de ez szinte teljes mértékben az adatrögzítéshez és a különféle informatikai feldolgozáshoz szükséges munkaerő alkalmazását jelentette: tényleges lexikográfiai munka ebben az időszakban nem folyt. Ez bizonyos mértékig érthető is, hiszen előbb kellő mennyiségű új, elektronikusan kezelhető anyagot kellett összegyűjteni, s ebben mindenképpen jelentős haladás történt. Nehézségek azonban hamarosan itt is adódtak. A legsúlyosabb gondot a 16. és 17. századi, s nem kis mértékben a 18. századi, valamint 19. századi anyag rögzítése okozta: elsősorban a korai századokban alkalmazott, a maiaktól eltérő betűk, illetve a még nem kodifikált helyesírás miatt. Ez a két tényező akadályozta a rögzített szövegek automatikus gépi felismerhetőségét és elemezhetőségét, ezért ezen a téren is további informatikai fejlesztésekre volt szükség, az anyagrögzítésben pedig előtérbe került a 20. század.

Herman József 1988-ban arról számolt be, hogy a munka a tervezettnél gyorsabban halad, de szükséges a műszaki feltételek javítása. A szótár első kötetének elkészültét az 1990-es évek második felére várta (Herman 1988: 396). Az informatikai munka mellett lassan elindult a lexikográfiai előkészítés is. Ehhez kapcsolódva 1993 folyamán a Szótári Osztályon szakértők közreműködésével olyan szemináriumokat szerveztek, amelyeken igyekeztek az új szótárral összefüggő elméleti-módszertani és gyakorlati kérdéseket tisztázni. Ezek egyik tapasztalata az volt, hogy nem elegendő az új technikával gyűjtött új anyag a vázolt koncepció megvalósításához, hanem erősen kell támaszkodni a hagyományos módszerrel, cédulákon összegyűjtött szóanyagra is. Ez főleg azokból a próbaszócikkekből derült ki, amelyeket a Szótári Osztálynak az osztályvezetőn kívül akkoriban egyetlen lexikográfiai tapasztalatokkal rendelkező munkatársa, a sajnálatosan korán elhunyt Villó Ildikó állított össze. A gondot az archivális anyaggal kapcsolatban főleg az okozta, hogy a mintegy hatmillió cédulából álló halmaz jelentős része még nem volt rendezve, bár Hexendorf Edit nyugalmazott tudományos főmunkatárs vezetésével a néhány főből álló közösség a korábbi időszakokhoz képest jelentős haladást ért el. Ezt a munkát azonban kényszerítő pénzügyi okok miatt 1995 nyarán teljesen le kellett állítani. A korábban összegyűlt és az újonnan rögzített anyag együttes felhasználásának szükségességéről és lehetőségeiről Kiss Lajos is szólt az 1994-ben Egerben megrendezett nyelvészkongresszuson (Kiss L. 1994: 411). Ugyancsak itt számolt be arról, hogy 1993 végén már 16 millió szövegszóból állt az új gyűjtés, és a tervek szerint a történeti jellegű, 20 kötetből álló nagyméretű szótár mintegy 200–250 ezer címszót tartalmaz majd. Ezeket az elképzeléseket megerősítette az a szakmai vita is, amelyet 1994 áprilisában neves szakértők részvételével tartottak a Nyelvtudományi Intézetben.

A nagyszótári munkák elé azonban újra a szokásos akadály gördült: a pénzügyi lehetőségek annyira beszűkültek, hogy az intézeti költségvetésből a lexikográfusi létszámot egyáltalán nem lehetett bővíteni, az informatikai és gyűjtőmunka is igen jelentős mértékben különféle pályázatokon elnyert támogatásokból folyt. Ilyen körülmények között történt váltás a munkálatok vezetésében: Kiss Lajos 1996 végén nyugalomba vonult, helyére 1997 januárjá­ban Gerstner Károly tudományos főmunkatárs került. A kedvezőtlen helyzet ellenére a szótár lexikográfiai jellegének kialakítására esett a hangsúly. 1997 júniusában intézeti és azon kívüli szótári szakemberek bevonásával munkaértekezlet zajlott le. Ennek tapasztalatai alapján elkészült a Nagyszótár első szerkesztési szabályzata és rövidítésjegyzéke, egyebek mellett kialakultak az adatközlés filológiai és időrendi elvei, az értelmezések és a frazeológia bemutatásának szabályai. Ezek szerint az egyes jelentéseket 40–50 évenként egy-egy jól kiválasztott példamondattal illusztrálta volna a szótár. Lényeges mozzanat, hogy 1533 helyett újra 1772 lett az adatolás alsó, illetőleg 2000 a felső korhatára. Az intézet akkori igazgatója, Kiefer Ferenc egyetértett a szótári munkálatokkal, azok helyszínének változatlanul a Nyelvtudományi Intézetet tartotta alkalmasnak, de szükségesnek látta azt is, hogy ez a hosszú ideig tartó és számos embert foglalkoztató munka függetlenített költségvetésből működjék. Közben Elekfi László nyugalmazott tudományos főmunkatárs, A Magyar Nyelv Értelmező Szótárának egykori munkatársa összefoglalta a korábbi lexikográfiai szemináriumok anyagát, és csak a cédulaanyagra támaszkodva összeállította az út szócikket: ezeket több részletben a Magyar Nyelv hasábjain publikálta (Elekfi 1997, 1998a és 1998b). Vizsgálatok folytak azt illetően is, hogy csak az archivális cédulaanyag alapján, figyelembe véve újabb szótárak anyagát is, milyen címszójegyzéket lehetne összeállítani (Kiss G. 2004).

Miként már korábban Imre Samu is megfogalmazta, hogy a Nagyszótár nem csupán a Nyelvtudományi Intézet ügye, újból szükségesnek látszott a szótár kérdését az MTA fórumai és a szélesebb nyilvánosság elé tárni. B. Lőrinczy Évának, az Új magyar tájszótár főszerkesztőjének, és Gerstner Károly osztályvezetőnek a kezdeményezésére az MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztálya 1998 márciusában – száz évvel a Szótári Bizottság megalakulása, a nagyszótári munkák hivatalos megkezdése után – kihelyezett ülést tartott a Nyelvtudományi Intézetben (B. Lőrinczy–Gerstner 1998). Itt Glatz Ferenc, az MTA akkori elnöke is az egyik legfontosabb tudományos feladatnak nevezte a Nagyszótárt, s annak támogatását azzal fejezte ki, hogy az 1998. év őszétől három évre hat álláshelyet telepített fiatal kutatóknak a Szótári Osztályra. Ez valóban olyan mértékű létszámgyarapodás volt, amilyenre hosszú ideje nem volt példa. Ámde ez egyben bizonyos hamis illúziókat is keltett a kívülállókban: sokan gondolták úgy, hogy az adott bővebb létszámmal hamarosan megjelenhetnek a szótár első kötetei. Az egyetemi tanulmányaikat éppen befejező új munkatársaknak azonban nem volt lexikográfiai tapasztalatuk, azt csak munka közben szerezhették meg, és az évek során az is kiderült, hogy különböző okok miatt nem mindenki egyformán alkalmas a feladatra. Ráadásul az egész szótári munka ennél jóval több szócikkíró és szerkesztő foglalkoztatását igényelte. A munkálatok pénzügyi fedezete továbbra is jelentős részben pályázati forrásokból származott, ami folyamatos bizonytalanságot is okozott. A szótárral összefüggő informatikai munkálatok jól haladtak, sőt jelentős részmunkálatok fejeződtek be ebben az időszakban, s összességében már 22 millió szövegszó állt felhasználásra készen (ez a szám 2006-ra mintegy 25,5 millióra növekedett). A 90-es évek végén sikerült ugyan több olyan munkatársat szerződtetni, aki korábban az Új magyar tájszótár elkészítésében közreműködve alapos szótárírói tapasztalatokra tett szert, de az egyre sürgető várakozásoknak az 1984. évi újrainduláskor, illetve 1994-ben megfogalmazott és 1997-ben részlegesen módosított koncepció fenntartásával nem lehetett megfelelni. 1998–99-ben Ittzés Nóra, az Új magyar tájszótár egykori szerkesztője egységes keretbe foglalta a szótár részletes szerkesztési szabályzatát, 2001 folyamán pedig Pusztai Ferencnek, a Magyar értelmező kéziszótár második kiadása főszerkesztőjének közreműködésével a nagyszótári vezető munkatársak kidolgozták egy szűkebb terjedelmű, de a nagyszótári jellegnek még megfelelő mű koncepcióját. Ennek főbb pontjai: a címszavak száma 100 ezer körül lesz; ez az anyag elsődlegesen elektronikus adathordozókon, adatbázis-formátumban készül el, de 10–12 kötetben is megjelenik; az adatolásban az egyes jelentésekhez lehetőség szerint legfeljebb két példa társuljon; le kell mondani az alakváltoza­tok teljes körű bemutatásáról; a szótárban a frazeológiát csupán az értelmezett szókapcsolatok képviselik. A címszavak kijelölése, a szócikkek írása és szerkesztése során azonban kiderült, hogy a szótári anyag jellegéből fakadóan valós lexikográfiai képet a magyar szókészlet történetének a Nagyszótárban feldolgozott időszakáról csak ennél több kötetben lehet adni.

Az új koncepció megvalósítása 2002 elején az új osztályvezető, Pajzs Júlia irányításával kezdődött el. Sikerült – ugyan változatlanul pályázati forrásokból – bővíteni a munkatársi létszámot (köztük több volt tájszótári szerkesztővel), és 2002 nyarán az új szerkesztési szabályzat, valamint az ennek alapján megírt számos szócikket tartalmazó mutatványkötet nyomtatásban is megjelent (Csengery–Ittzés 2002). A munkának új lendületet adott az a tény is, hogy Kenesei István, a Nyelvtudományi Intézet élére kinevezett új igazgató az intézmény egyik legfontosabb munkálatának tekintette a Nagyszótárt, s megvalósítása érdekében a különféle tudományos fórumokon igen sokat tett. Legfőbb célja az volt, hogy a munkálat minél nagyobb mértékben függetlenné váljék a pályázati rendszertől, s minél inkább az MTA-tól származó költségvetés fedezze a szükséges kiadásokat. A hatékonyság érdekében 2004 tavaszán a Szótári Osztály személyi és pénzügyi intézkedési feladatait igazgatói hatáskörbe vonta, a tényleges szótári munkák irányításával pedig Ittzés Nórát bízta meg, aki a főszerkesztői feladatokat is ellátja.

Ennek az időszaknak egyik jelentős eredménye, hogy a régi gyűjtésű cédulaanyag ábécébe rendezése hosszú idő után 2005 végén befejeződött. Ez a tény Gölniczi Margit kitartó szorgalmát és pontosságát dicséri: ő az 1960-as évek végétől tudományos ügyintézőként követhette nyomon a szótár sorsát. A megírt szócikkek gyarapodó számán kívül fontos eredményként tekinthetünk a filológiai ellenőrzések végrehajtására mind az archivális, mind az elektronikus gyűjtésű anyagon, ez pedig jelentősen növeli a szótár megbízhatóságát. A szótár készítéséhez szükséges számítógépes programokat sikerült folyamatosan az igényekhez igazítani, miként a műszaki háttér is folyamatosan korszerűsödött. 2005 februárjától folyik a megírt és az általános lektoráláson átesett szócikkek szaklektorálása is: ebben a munkában mintegy 50 szakember vesz részt.

2006-ban tehát elkezdődik A magyar nyelv nagyszótárának sokak által és régóta várt megjelentetése. Az elképzelés és megvalósulás között kétszáz év telt el: bizony, hosszú idő, de ez nem teljesen szokatlan. Az európai szótárirodalomban a német, a horvát és a holland nagyszótár első és utolsó kötetének megjelenése között is száz vagy annál több év telt el, de még az újabb olasz és francia nagyszótár elkészítéséhez is több évtizedre volt szükség: ez ennek a szótári műfajnak az egyik jellegzetessége. Tudjuk, hogy a megnevezés tartalma sokat változott azóta, hogy megírásának igénye először, a 19. század elején felmerült, s azt is tudjuk, hogy nem „teljes szótár”. A feldolgozott időszak, 230 év is valójában csupán rövid időszaka a teljes magyar szókincs hosszú történetének, de a szótár a mai szókészletet erősen meghatározó közvetlen előzményeket mutatja be. Mint minden jó szótár, reményeink szerint ez is a magyar kultúra szavakban testet öltő lenyomata, mely nemcsak fogalmainkat tárja az olvasók elé, hanem – különösen a modern technika segítségével – számos nyelvészeti kutatásra is alkalmas óriási, rendezett adathalmaz. Az évszázados késlekedés okozta hátrányokat tehát jelentős mértékben enyhíti az a tény, hogy a szótár elkészítéséhez már rendelkezésre álltak azok a fejlett számítástechnikai eszközök és eljárások, amelyeknek felhasználásával korszerű, adatbázis-jellegű kézikönyveket lehet létrehozni.

A magyar nyelv nagyszótárának megjelenése egyben tisztelgés is azok előtt, akik az eltelt évtizedek, évszázadok során létrejöttét bármilyen módon előmozdították.

Felhasznált és továbbvezető irodalom:

Csengery Kinga–Ittzés Nóra (szerk.) 2002. Mutatványok az Akadémiai nagyszótárból. MTA Nyelvtudományi Intézet, Budapest.

Elekfi László 1997. Nagyszótári tervek és lehetőségek I–II. Magyar Nyelv 93: 183–99, 296–311.

Elekfi László 1998a. Melléklet a Nagyszótári tervek és lehetőségek c. közleményhez: út. Magyar Nyelv 94: 235–53.

Elekfi László 1998b. Nagyszótári tervek és lehetőségek III. Magyar Nyelv 94: 374–8.

Gáldi László 1957. A magyar szótárirodalom a felvilágosodás korában és a reformkorban. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Gáldi László 1960. Mutatvány A Magyar Irodalmi Nyelv Nagyszótárából. Magyar Nyelvőr 84: 182–96.

Gáldi László–Wacha Imre 1957. Mutatvány az Akadémiai Nagyszótárból. I. rész. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei 11: 151–72.

Gáldi László–Wacha Imre 1958. Mutatvány az Akadémiai Nagyszótárból. II. rész. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei 13: 329–53.

Határozat 1953. A Nyelvtudományi Bizottság határozata az Akadémiai Nagyszótárról. Magyar Nyelv 49: 257–61.

Herman József 1988. Tájékoztató az MTA Nyelvtudományi Intézetének munkatervéről. Magyar Nyelv 84: 393–400.

R. Hutás Magdolna 1973. Az Akadémiai Nagyszótár történetének vázlata (1898–1952). Nyelvtudományi Közlemények 75: 447–65.

Imre Samu 1977. A mai magyar nyelvtudomány néhány szintézise. Magyar Nyelv 73: 279–87.

Kiss Gábor 2004.A Nagyszótár címszójegyzékéről és az archivális cédulagyűjtemény nagyságáról, gazdagságáról. Fóris Ágota–Pálfy Miklós (szerk.): A lexikográfia Magyarországon. Tinta Könyvkiadó, Budapest. 39–52.

Kiss Lajos 1994. Nyelvtörténeti szótáraink típusai. Magyar Nyelv 90: 392–412.

Kiss Lajos–Pajzs Júlia 1989. A magyar irodalmi és köznyelv nagyszótára (1533–1990). Magyar Nyelv 85: 129–36.

B. Lőrinczy Éva–Gerstner Károly 1998. Lehet-e végre a magyar nyelvnek nagyszótára? Magyar Tudomány 105: 261–71.

Sági István 1922. A magyar szótárak és nyelvtanok könyvészete. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest. – Reprintben megjelent: Magay Tamás (szerk.) A magyar szótárirodalom bibliográfiája. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004. 173–206.

Simonyi Zsigmond 1891. A nyelvujítási vitához. Magyar Nyelvőr 20: 56–60.

Simonyi Zsigmond 1894. Tájszó-tarlózat. Magyar Nyelvőr 23: 368–74.

Simonyi Zsigmond 1898. Fölhivás az új Nagy Szótár munkálataiban való részvételre. Magyar Nyelvőr 27: 240.

Szentgyörgyi Rudolf 2005. Lectori salutem! Szemelvények az Akadémiai nagyszótár munkálatainak történetéből. Mártonfi Attila–Papp Kornélia–Slíz Mariann (szerk.): 101 írás Pusztai Ferenc tiszteletére. Argumentum Kiadó, Budapest. 315–24.

Terv 1949. A magyar és finnugor nyelvtudomány ötéves terve. Magyar Nyelv 45: 97–100.

Zolnai Gyula 1893. Tájszó-tarlózat. Magyar Nyelvőr 22: 218–26.

Idézett szótárak:

Battaglia = Battaglia, Salvatore (főszerk.): Grande dizionario della lingua italiana 1–21. Torino, 1961–2002. – Supplemento: 2004. Indice degli autori citati: 2004.

Grimm = Grimm, Jakob–Grimm, Wilhelm: Deutsches Wörterbuch. Fortgesetzt von M. Heyne, ... der Arbeitsstelle des Deutschen Wörterbuches zu Berlin. 1–16. Leipzig, 1854–1954.

HASz. = Rječnik hrvatskoga ili sprskoga jezika [Horvát akadémiai szótár] 1–23. Zagreb, 1880–1976.

Littré = Littré, Émile: Dictionnaire de la langue française 1–4. Paris, 1878. – Supplément: 1881.

Oxford = The Oxford English Dictionary. A New English Dictionary on Historical Principles 1–10. Oxford, 1884–1928. [Több későbbi bővített és javított kiadás, elektronikus formában is.]

Trésor = Imbs, Paul (főszerk.): Trésor de la langue française. Dictionnaire de la langue de XIX^e et du XX^e siècle 1–16. Paris, 1971–1994.

WNT = Het Woordenboek der nederlandsche taal 1–29. ’s-Gravenhage – Leiden, 1882–1998. – Aanvullingen 1–3. 2001.

Gerstner Károly