dé² (1B) l. d²

d² fn -1B (jelzőként is) (Zene)dé (írva: ritk)

’〈oktávonként változó hangmagassággal:〉 a mai törzshangsor második hangja, ill. az azt jelölő hangjegy v. 〈hangszeren:〉 ennek megszólaltatási helye, eszköze, módja’ ❖ ha én a’ Kótában C betüt látok, a’ Klavirban-is C-t kell ütnöm, ha d-t látok, d-t kell ütnöm (1802 Gáthy István C1857, 20) | ha a’ c hangból megyünk fel, mint közönségesen az éneklés mestersége tanulásának léptsőin szoktunk, így: c, d, e, f, g, a, h, akár pedig mint az Olaszoknál szokás, így: ut, re, mi, fa, sol, la, si (1830 Márton József¹ 8298002, 20) | Az as-dur hangnemnek előjegyzése, 4 b, melyet h, e, a és d elé tesznek (1893 PallasLex. CD02) | Ó, be gyönyörű kompozíció, a zenekarban a dörgő, morajló, monoton Dé (1925 Harsányi Zsolt 9226002, 45) | A felső d-t [a furulyán] csak a balkéz középső ujjával fogjuk (1952 Rajeczky Benjamin 9549001, 12) | a D hangnak a zongora billentyűzetén elfoglalt szimmetrikus helyzetével (1997 Természet Világa CD50).

a. (rendsz. összetételek előtagjaként) ’erre mint alaphangra épülő 〈hangsor, hangnem v. hangzat〉’ ❖ a’ C fekv Hangjai ezek: C, D, E, F, G, A, H, a’ D-é ezek: D, E, Fis, G, A, H, Cis (1802 Gáthy István C1857, 87) | A létrák [= skálák, hangsorok] nevüket az alap hangtól kapják, melyre képeztetnek. Ha t. i. a létra első vagyis alap hangja c, ugy C létrának, ha d, ugy D létrának, ha fisz, Fisz létrának nevezzűk (1867 Bartalus István 8030002, 4) | a II. [ti. Beethoven-szimfónia], kemény D-hangsorban, élet-örömtől sugárzik (1893 PallasLex. CD02) | Mozart zongoraversenyeit a 19. század utolsó negyedében valósággal fel kell fedezni, mivel a d-moll koncert kivételével szinte sohasem szerepelnek (1974 Pernye András 9527002, 277).

b. (összetételek előtagjaként) ’ilyen alaphangú 〈fúvós hangszer〉, amely szólamát transzponálva, a kottában lejegyzett hangmagasságnál nagy szekunddal magasabban v. kis szeptimmel mélyebben szólaltatja meg’ ❖ A 18. század klasszikus mesterei már sűrűn alkalmaznak a D-kürt mellett C-, Esz-, F-, G- és B-, néha A-, Fisz- (Haydn: Bucsuszimfónia 1772) stb. kürtöket (1930 ZeneiLex. CD49) | A mai ventiltrombiták többnyire F- és B-hangolásúak (kívülük magas D-trombitát is szoktak alkalmazni Bach és Händel magas trombitaszólamainak intonálására) (1931 ZeneiLex. CD49) | Parasztok és pásztorok szóló hangszereként […] előfordul régebbi gyártású D-, sőt C-klarinét is (1980 NéprajziLex. CD47).

Vö. ÉrtSz. d²; ÉKsz. d²

dé² lásd d²
d² ❖ főnév ◦ -1B ◦ (jelzőként is) (Zene)
permalink
dé 1B (írva: ritk)
〈oktávonként változó hangmagassággal:〉 a mai törzshangsor második hangja, ill. az azt jelölő hangjegy v. 〈hangszeren:〉 ennek megszólaltatási helye, eszköze, módja
ha én a’ Kótában C betüt látok, a’ Klavirban-is C-t kell ütnöm, ha d-t látok, d-t kell ütnöm
(1802 Gáthy István)
ha a’ c hangból megyünk fel, mint közönségesen az éneklés mestersége tanulásának léptsőin szoktunk, így: c, d, e, f, g, a, h, akár pedig mint az Olaszoknál szokás, így: ut, re, mi, fa, sol, la, si
(1830 Márton József¹)
Az as-dur hangnemnek előjegyzése, 4 b, melyet h, e, a és d elé tesznek
(1893 PallasLex.)
Ó, be gyönyörű kompozíció, a zenekarban a dörgő, morajló, monoton Dé
(1925 Harsányi Zsolt)
A felső d-t [a furulyán] csak a balkéz középső ujjával fogjuk
(1952 Rajeczky Benjamin)
a D hangnak a zongora billentyűzetén elfoglalt szimmetrikus helyzetével
(1997 Természet Világa)
a. (rendsz. összetételek előtagjaként)
erre mint alaphangra épülő 〈hangsor, hangnem v. hangzat〉
a’ C fekv Hangjai ezek: C, D, E, F, G, A, H, a’ D-é ezek: D, E, Fis, G, A, H, Cis
(1802 Gáthy István)
A létrák [= skálák, hangsorok] nevüket az alap hangtól kapják, melyre képeztetnek. Ha t. i.tudniillik a létra első vagyis alap hangja c, ugy C létrának, ha d, ugy D létrának, ha fisz, Fisz létrának nevezzűk
(1867 Bartalus István)
a II. [ti. Beethoven-szimfónia], kemény D-hangsorban, élet-örömtől sugárzik
(1893 PallasLex.)
Mozart zongoraversenyeit a 19. század utolsó negyedében valósággal fel kell fedezni, mivel a d-moll koncert kivételével szinte sohasem szerepelnek
(1974 Pernye András)
b. (összetételek előtagjaként)
ilyen alaphangú 〈fúvós hangszer〉, amely szólamát transzponálva, a kottában lejegyzett hangmagasságnál nagy szekunddal magasabban v. kis szeptimmel mélyebben szólaltatja meg
A 18. század klasszikus mesterei már sűrűn alkalmaznak a D-kürt mellett C-, Esz-, F-, G- és B-, néha A-, Fisz- (Haydn: Bucsuszimfónia 1772) stb.s a többi kürtöket
(1930 ZeneiLex.)
A mai ventiltrombiták többnyire F- és B-hangolásúak (kívülük magas D-trombitát is szoktak alkalmazni Bach és Händel magas trombitaszólamainak intonálására)
(1931 ZeneiLex.)
Parasztok és pásztorok szóló hangszereként […] előfordul régebbi gyártású D-, sőt C-klarinét is
(1980 NéprajziLex.)
Vö. ÉrtSz. d²; ÉKsz. d²

Beállítások