ef² (-3B1) l. f²
f² fn -3B1 (jelzőként is) (Zene) ef (írva: ritk)
’〈oktávonként változó hangmagassággal:〉 a mai törzshangsor negyedik hangja, ill. az ezt jelölő hangjegy v. 〈hangszeren:〉 ennek megszólaltatási helye, eszköze, módja’ ❖ az ollyan Klávirban, mellyben öt Oktáva van, a’ leg-alsó négy Hangot, t. i. az F, G, A és H-t nevezik Kontra hangoknak (1802 Gáthy István C1857, 21) | az egész létrának két hasonló fele van, melyekben c, d, e, f képzi az egyik, g, a, h, c pedig a másik felet: mindkettőben egyenlő menetét észelelhetjük [!] a nagy és kis lépcsőknek (1867 Bartalus István 8030002, 4) | Az alsó c-től a felső f-ig énekel egész könnyüséggel (1869–1872 Déryné Széppataki Róza C1411, 46) | A jobbkéz mutatóujjának segítségével az f hangot szólaltatjuk meg [a furulyán] (1952 Rajeczky Benjamin 9549001, 7) | A magas F fölötti hangok képzése nem természetes, nehézkes és olykor síróssá csuklik (1997 Magyar Hírlap CD09).
a. (rendsz. összetételek előtagjaként) ’erre a hangra mint alaphangra épülő 〈hangsor, hangnem v. hangzat〉’ ❖ [kottában skála felirataként:] F dur (1802 Gáthy István C1857, 90) | Negyed (quart), a diatonikus hangsorban az alapzöngétől számítva a negyedik természetes fok. p. a C-skálában a G, az F-skálában a B stb. (1896 PallasLex. CD02) | F-dur […]. Mint skála: f, g, a, b, c, d, e. Előjegyzése egy b. Mint akkord: f, a, c (1913 RévaiNagyLex. C5703, 227) | Weber életművét a zenetörténészek általában romantikusnak tekintik, s ezt erősítené a klarinétverseny hangneme, a drámai f-moll is (1996 Magyar Hírlap CD09).
b. (összetétel előtagjaként) ’〈ötvonalas kottaírásban:〉 a vonalrendszer élén álló, a hangjegyek magassági értékét e hang azon változatának elhelyezésével meghatározó 〈zenei kulcs〉, amely az ún. kis oktávba esik’ ❖ [a basszuskulcsot] másképpen nevezik F Kultsnak-is (1802 Gáthy István C1857, 19) | az F-kulcs vonalán az f hang állott; ezt a vonalat rendesen vörös szinnel emelték ki, míg a c-vonal szine a sárga volt. […] Az u. n. basszuskulcs, vagyis a ma használatos f-kulcs alakja az F betü jelöléséből ered (1930 ZeneiLex. CD49) | F-kulcs: zenei jel. Az ötvonalas hangjegyírásban a kis F (f) hang helyét jelöli ki. Három fajtája ismert: a harmadik vonalon baritonkulcsnak, a negyediken basszuskulcsnak, az ötödiken szubbasszuskulcsnak nevezik. Jelenleg már csak a basszuskulcsot használják (1999 MagyarNagyLex. C5821, 70).
c. (összetételek előtagjaként) ’ilyen alaphangú 〈fúvós hangszer〉, amely szólamát transzponálva, a kottában lejegyzett hangmagasságnál kvinttel mélyebben v. kvarttal magasabban szólaltatja meg’ ❖ Riedl uj vadászkürtjének trombitaszerü alakja van s billentyűkkel van ellátva, a hangok általa olvadóbbak s a zenészek sok ohajtásának teljesen megfelel. Készitője e hangszernek „angol F-kürt” nevet adott (1854 Vasárnapi Újság CD56) | F klarinét (1860 Vasárnapi Újság CD56) | a c1-nek irt hangot az F-kürt f-nek, az F-trombita f1-nek s hasonlóan a B-trombita b-nek, a D-trombita d1-nek játssza (1931 ZeneiLex. CD49) | f, F: […]. – Transzponáló hangszereknél a hangolás jelzése (pl. F-kürt, F-oboa (angolkürt), F-trombita) (1998 MagyarNagyLex. C5820, 639).
Vö. ÉrtSz. f²; ÉKsz. f²